16. Egy elvesztett év éjszakái

Az év szeptemberben kezdődik a csönddel. A hirtelen hűlő hajnalokból kipusztul az élet, a kabócák eszeveszett rikoltozását egyszerre felváltja a semmi, és az utcákat ellepi a halál. Az utolsó kabócák őrjöngenek, a falhoz verik saját nehéz testüket, irány vesztett, vak pánikban újra és újra, míg össze nem törnek. Ilyenkor nem merek a közelükbe menni, attól félek, rám támad ez a tudattalan, végét sejtő indulat. Pedig csak egy élethossziglan tartó, őrült szerelem-akarás vergődik itt a lábam előtt, és mindjárt megdöglik. Nagy barna testek hevernek szerte szét az utcán, a szelíd esőtől és a még sokáig könyörtelen naptól darabokra hullnak, majd széthordja őket a szél. A házak körül és az utak szélén összetöredezett szárnyak és elszürkült kitin romok jelzik, hogy az ősz ölni kezdett. A sötétben, még a levelek előtt, először ezek a tetemek ropognak a talpunk alatt. Így kezdődött a tavalyi év is, de nem állt össze egy történetté. 

Nem váltottam munkát vagy várost, így ezekről nincs is mit mondani, a jelentőségük bár lehetne óriási is, lassacskán megfakult. Yokohama szilárd csúfsága és a munkám egyhangú derűje lényegtelen kerete lett annak a néhány furcsa, átvirrasztott éjszakának, melyekben valamelyest testet ölt ez az év, de amelyek mégiscsak, maguk is szomorúan jelentéktelenek.

Nem lettem se gazdagabb, se szegényebb, és nem láttam szinte semmi újat. Habár láttam egyszer a Holdat a Yamashita park rózsái között. Ezt a parkot egy különösen pusztító földrengés után építették a tengerből. A letarolt kikötő irdatlan romjait az öbölbe hurcolták, feltöltötték vele a vizet, majd az  egymásra halmozott pusztulás kiemelkedő kis domborulataira  rózsabokrokat ültettek. Egyik éjjel itt feküdtem hát a fűben, rózsák fekete kelyhei hajoltak fölém, illatukkal belehelve Yokohama hullaszagú törmelékeit, és közöttük ott ragyogott a Hold, ami önmaga is, azt mesélik a Föld törmeléke. Soha előtte nem láttam olyan szépnek, pedig homályos volt és távoli, mint mindig.

Talán minden, ami történt, sötétben történt, hiszen sokáig dolgozom, így ha visszagondolok rá, mintha az egész évet beborítaná az éjszaka. Ebből a sötétből válik ki villanásszerűen néhány emlék, a közlámpák, képernyők meg a Hold fehér fénye ad nekik formát, de ezek mégis csupán formák egymás mellett, folyamatosság nélküli, színtelen képek, amelyekről beszélni nem igazán lehet, de nem is érdemes. Akárhogy erőlködöm, hogy történetté gyúrjam, nem volt ennek az évnek íve, és csak benyomások maradtak utána, mint az egész életnek a halál közvetlen pillanatában.

Tavaly szeptemberben a tenger felől jött a tájfun. S ugyan az ablakhoz csapta a fákat, és beleremegtek a szobák papír falai, Kantót elérve már nem volt különösebb ereje. Ellenben behintette sóval a part közeli területeket. A tengervíz rácsapódott a levelekre, és beitta a föld, kimarva a növényekből az őszi szépséget. A gingko és momiji fákra az ősz vad színei helyett fakó barnára száradtak a levelek, így bár egész évben ezt a hivalkodó haldoklást várom, fáknak szinte a közelébe sem mentem, csak néztem nap mint nap, ahogy az ablakunkig érő juhar csillaglevelein lassú görcsbe rándulnak az éles vonalak. Aztán a datolyaszilva fákkal együtt ezt is rövid csonkká vágták, így már egyiket sem látom.

Mikor pedig elmúlt az ősz már valóban csak az éjszakák maradtak. Műbőr és áporodott  sör szagú, zavaros és csüggedt éjszakák, azzal a jól ismert társas magánnyal, ami talán minden japán és Japánba sodródott külföldi sajátja.

A kedvenc street artom Tokióban, (Swoon, Sanya)

...

A munkahelyem környéke Yokohama segglyuka, itt zsúfolódik össze mindaz a szenny, amit a város már elnyomni nem, csak rejtegetni akar. Ez itt a színház színfalak mögötti része. Én itt éltem le ezt az elmúlt egy évet, mert képtelen voltam messzebb menni annál, mint ami egyébként is az utamba a került. 
A vonatoktól elfog a borzalom.

A környéket széles kanálisok futják be, ezek Yokohama alvadó vérerei, fekete iszapos medrükben lüktet oda-vissza az óceán mocskos vize. Ha az elmúlt évre gondolok, ez a szenny jut eszembe, meg az egyik csatorna, ahol órákat töltöttem minden héten. Simogattam a rohadástól érdes korlátját, és bámultam a belemerülő Showa kori házak rozsdalével festett homlokzatait. A vonatsínek fémes zaja visszhangzott a víz felszínén, ami fekete volt és fehér. 

Itt minden fekete és fehér. A víz fekete, az óceánból belehordott szemét fehér. A házak lapos tetejére borult égbolt is fehér – Yokohama fölött nincsenek csillagok – ahogy a kuplerájok reszkető fénye a víz felszínén is az. Az emberek arca sápadt, mint a kísérteteké, a szemük alatt sötét karikákkal. Úgy képzelem, ha az arcukhoz érek, törékeny és sima a bőrük, mintha csak egy vékony héj lenne, fekete hajuk pedig puha, mint a bársony, és a tiltott szextől bűzlik. Egymás mellett álltunk a parton, törékeny héjú, névtelen kísértetek, de még ha idegenek is voltunk, utáltuk egymást.

Az érzékiség és az undor negyede ez a romlott szagú városrész, itt összefolyik és eggyé válik a kettő, akárcsak alatta a csatornában a folyó édes és az óceán sós vize, ezért lebegnek benne áttetsző medúzák az ezüstös hátú folyami pontyok mellett. Használt fehérnemű boltok, megjátszottan elegáns love hotelek és közönséges kocsmák tündökölnek és ordítanak egymásra dobálva, sötét földi rendetlenségben. Az utcán leomlott kupacokban állnak a sörös dobozok, ezek között sétálgattam éjjel egy éven keresztül, társaságban vagy csak én egyedül, néztem a folyót, és ültem a cigarettacsikkeken, amiket az idejárkáló pedofilok, perverzek és elhagyatott szerelemesek dobáltak szét, miközben tudtam, hogy annak, ami itt a csatornaparton, a kikötő fűszeres illatú füvében, meg a rózsák között történik, voltaképpen semmi értelme. Egyszerre volt fölösleges és rettenetes ebben a látható és láthatatlan mocsokban, és mégis ezzel múlt el a tél és a tavasz is.

Nyáron pedig megállt az idő. Mintha egyáltalán semmi sem történt volna.

...

Na. Ahogy nézem ez a kelleténél búval baszottabb. Dehát másfél éve nem írtam semmit, és úgy jött ez most ki belőlem, mint hosszas szorulás után a fos. Vagy mint a bálnahús.

Néhány hónappal ezelőtt elvittek vacsorázni. Egy nagy tál sashimit rendeltünk, és ott sötétlett a tálcán két gyanús halszelet. “Bálna.” – közölte a barátnőm. Meredtem a vastag, frissen nyesett húsra, és mint mikor az ember árulást követ el, úgy ömlött össze bennem a bűntudat az undorral. Végtére is mindegy, hogy a szemétben végzi vagy a gyomromban – öntött el a mélység – úgyhogy betettem a számba és rágni kezdtem. Nem volt íze. Erőlködtem, de makacsul kemény volt. “Látod, olyan, mint a hús.” – jegyezte meg még vidáman a barátnőm, és ekkor, egyszerre megértettem. Szétáradt a számban a hús őselemi nyersesége, a vér és a szövet íze, és megállíthatatlanul öklendezni kezdtem, majd visszahánytam az egészet a vászonszalvétába.

Szóval. Olyan ez itt fent, mint a bálnahús.