11. Kultúrsokk

Úgy költöztem ki Japánba, hogy nem mentem az égvilágon sehová. Pedig mennem kellett, muszáj volt, mielőtt beleőrülök a szülőföldemmel ápolt szado-mazo kapcsolatomba. Ennek a kiköltözésnek azonban nem volt célja, csak formája volt. Elszivárogtam, mint a csőtörésből a gáz. Jelentősége is csak akkor lett ennek a szivárgásnak, mikor valakinek először kellett beszélnem róla. Amikor elmondtam a kollégámnak, aki a barátom volt, hogy elmegyek, mikor beültem a múzeumban az igazgatói irodába, és valahogy kinyögtem, hogy felmondok, mikor utoljára láttam a legjobb barátaimat, és leplezetlenül bőgtem ott előttük, vagy pár perccel azután hogy már nem láttam őket. Ennyiszer még soha nem bőgtem köztéren. Mikor elmondtam a családomnak, a szavakra, mint struktúrákra, nem a jelentésre gondoltam, hogy legalább a mondat végére tudjak érni. De azért próbáltam ezt az egészet - hogy tulajdonképpen otthagyok mindent befejezetlenül a francba - a pillanatiság és jelentéktelenség szintjén tartani. Utolsó nap nem néztem meg a szobámat, a kertet, nem néztem vissza a házra, és egyáltalán nem emlékszem az útra a reptér felé. Akkor nem sírtam, mert nem éreztem, hogy elmegyek. Az átszállásnál unatkoztam Helsinkiben, Japán felé pedig csak néztem az ülést magam előtt, kilenc órán keresztül, három altató után is éberen, üresen, gondolatok nélkül, várakozás nélkül, gyász nélkül. De érkezéskor ezúttal nem örültem Tokiónak. 

Tokió, Nihonbashi

A lassan kibomló tavasz, és az idegenség izgalma egy rövid időre elvonta a figyelmem arról, hogy egyedül lettem. Nem volt időm foglalkozni vele. Az első egy hónap hajszolt tempóban telt. Kivirágzottak a cseresznyefák, bár a jéghideg április kétségbe vonta bennem, hogy itt Japánban, ahol olyannyira büszkék a négy évszakukra, valóban lenne tavasz. Esténként a kályha mellett ültem a padlón, mert az egy méteres hatókörzetén kívül képtelenül hideg volt. Sokan állítják, hogy a japán lakások hidegek. Azok. Pont annyira, mint a gázkonvektoros pesti lakások. Kirándultunk márciusban és április elején, mert Nobu még nem dolgozott. Az anyósom mellett recepteket jegyzetelve zöldség neveket magoltam, és megtanultam még gobót is pucolni. Gobót, a fehérrépaszerű koszrudat, ami készre hámozva is mocskos marad, de a sült sármaradék adja meg azt a füstös-egzotikus ízét, amitől a kedvenc zöldségem lett. Egyszóval kényszerű érdeklődéssel készültem arra, hogy háziasszonyságba fojtom az önérzetem. Egy új országban, ahol nem vagyok senki. De senkiként nem lehet az életet büntetlenül újrakezdeni. 

Lekötözött majom Saiko Iyashi no Sato Nembánál, a Fuji közelében. A hely a képek alapján egy festői skanzen falunak tűnt, élőben egy otromba bóvli

Dühös voltam, hogy nem tudok japánul, és emiatt azt kell majd csinálnom, amit minden, másra felhasználhatatlan nyugati csinál itt – angolt tanítani. De ez a fajta félelem tanulásra sosem motivált. A családi vacsorák alkalmával arról beszéltem, hogy takarítani akarok, közvécéket, mert ha alulról kell kezdenem, a legalján akarom. Ha megláttam egy kóbor macskát, akkor arról, hogy macskakávézóban leszek pincérnő. A japán családom kedvesen támogatott, és a kedvességüktől elfogott a düh. A tehetetlen levertség, ami tíz éve zabálja belőlem az életörömöt visszaszivárgott az életembe. Meglepettség nélkül vettem tudomásul. Egy országot és embereket hagytam csak magam mögött. Minden más feljött velem együtt a repülőre. A helyi katolikus templomba jártam japánt tanulni, ahol önkéntes japánok tanítottak. Annyi itt az önkéntes, hogy szinten bármit megtanulhatsz ingyen, megtanulhatsz japánul, virágot kötni vagy kimonót viselni. Aztán otthagytam a templomot is, és csak a boltig mentem ki. Rengeteg időm volt, amit nem fordítottam semmire. Itt sokszor eszünk étteremben, mert végtelen a választék, és gyakran olcsóbb is, mint ha otthon főzök. Ha viszont főztem, az egész napom a saját magammal folytatott vitával telt arról, mikor menjek el a boltig. Néha elterveztem, hogy sétálok, aztán kifogást kerestem, hogy otthon maradhassak, és elkezdtem bentről, a szobából mélységesen gyűlölni Japánt. Akkor mentem csak ki cél nélkül, kedvtelésből, mikor júniusban, tsuyu idején vadul esett az eső. Bokáig merültem a koszos pocsolyákban, ernyő alatt is szarrá áztam, mert vízszintesen ömlött rám a víz, és örültem, hogy az utcák is olyan színtelenek és üresek, mint én. Éjjelenként altatókat zabálva aludtam másnap délig. 

Támadtam Nobut azért, mert nincs betegszabadsága, mert egy évben 12 szabadnapja van, mert ebből néhány napot nyáron kell kötelezően kivenni, nyáron, mikor a pokolian forró párában az izzadságodon csúszol a sarki boltig is. Őt okoltam azért, mert nem tud hazajönni velem Karácsonykor, a cége ugyanis Újévkor ad ki egy hetet, és azért is, mert egy senkinek éreztem magam, és a japán tanáraim azt a mondatot akarták gyakoroltatni velem, hogy háziasszony vagyok. A mai napig nem emlékszem japánul a háziasszony szóra. Shufu. Ilyen egyszerű. És képtelen vagyok megjegyezni. Utáltam az országot, mert a két hét szabadság fogalma nem létezik, mert körülöttem több ember tehetetlenségét vagy munkaszeretetét is kihasználják, és mert közösségileg hitetik el a hiszékenyekkel, hogy a rabszolgaságon kívül nincs járható út. Idegesíteni kezdett, hogy mindent háromszor becsomagolnak, hogy fekete zacskóba dugják a tisztasági betétet, és pazarolják a műanyagot. És mert azt hiszik, hogy Tokió kényelmes, hiszen főznek rájuk az éjjel-nappaliban, mert kivágják a fákat a telkeiken, és betonnal öntik le Tokióban a szentélyek belső udvarát is, hogy kocsival is beparkolhassanak. 

Állítólag ezt hívják kultúrsokknak.

Reklámplakát Tokióban

Egyszer elmentünk egy ház mellett, amit egész felületén befutott a borostyán. Minden bizonnyal nem lakta senki. Nekem tetszett, Nobunak nem. "Nem harmonikus" – mondta. Valóban kirítt a csupasz dobozházak közül. Azóta ha borostyánnal belepett házat látok, megkocogtatom a vállát, és csak annyit mondok: „nézd, diszharmónia”. Szerinte nem vicces. Szerintem sem.

Diszharmonikussá zöldülni készülő yokohamai házak

 

Diszharmonikus pad

Nem kerestem munkát. Minden nap telepakoltam az ebédlőasztalt nyelvkönyvekkel, hogy aztán este érintetlenül visszategyem őket az ablakba. A laptopom üres képernyőjét bámultam, amin magyar idő szerint járt az óra. Azt vártam, hogy Magyarországon felkeljen a nap, aztán azt, hogy Japánban végre lemenjen. "Te nem itt élsz, hanem Magyarországon" – jegyezte meg egyszer Nobu. 

Hát így telt el az első pár hónap. 

Valamikor júliusban Nobu édesanyja elvitt egy magyar teapartira. Nehéznek éreztem magam, és undorodtam attól, hogy idegenekkel szóba álljak, és hamis lelkesedéssel beszéljek Magyarországról, mikor a világon semmi sem lelkesített. Egy magyar lány mesélt japánul japánoknak. Undok pofával gubbasztottam a székemen. Még ülni is nehezemre esett. Úgy húzott lefelé a testem, mintha köveket nyeltem volna. Kedves japán nők jöttek oda hozzám, hogy szóra bírjanak, és odavonszoljanak Julihoz, a magyar lányhoz. Menekültem előlük. Előtte Nobu édesanyja ártatlan jóakaratában levelekkel üldözte Julit, hogy legyen a barátom, és vezessen körbe Tokióban. Életemben nem éreztem magam szociálisan nyomorultabban, és csak azt kívántam, hogy szóba se kelljen állnom vele. Mikor azonban megpróbáltam a vécére szökni, hogy a maradék fél órát ott húzzam ki, ezek a vidám japán nők bekerítettek, és fotózkodni kezdtek velem. Egyikük azt kiabálta „zöld szeme van”. Én meg egy pillanatra azt képzeltem, Xavéri Szent Ferenc vagyok, akit megbámulnak a vidéki földművesek. „Mintha Disney landben lennék!” – józanított ki azonban ugyanaz a lány, és visszaváltoztam Hamupipőkévé Sagamihara művelődési házában, néhány kilométerre az amerikai katonai bázistól. Mosolyokat vicsorogtam a mobiljukba, majd valaki megragadott, és odatuszkolt Julihoz. Életem társasági mélypontja. 

Julival, akivel azóta barátok lettünk.

Itt ismertem meg azt az amerikai nőt is, aki később a főnököm lett. "Te vagy Nobu felesége?" – rontott a magányomba – ami kifelé menet már azt reméltem zavartalan lesz – olyan otromba jókedvvel, ami még hitványabbá süvöltötte az én rosszkedvemet. „Szereted Japánt?” – nevetett, én meg emberfelett erőlködtem, hogy visszanyaljam a kényszeredett mosolyt a képemre. „Hát van, amit szeretek van, amit meg nem” – nyögtem ki, de G csak nevetett tovább. „Ha-ha-ha a pozitív gondolkodás, az a legfontosabb az életben.” Visszanyeltem a hányingerem, de utána még szégyelltem is magam. Pedig később, ahogy jobban megismertem ezt a nőt világossá vált, hogy az én kispályás pesszimizmusom messze törpül az ő embertelen sötétsége mellett.

De a teaparti után mégis minden fokozatosan könnyebb lett. Lett egy barátom, akivel együtt fedezzük fel a környéket, és lett egy munkám, amibe majdnem belehülyültem. G egy nemzetközi óvodában dolgozott, és mivel éppen asszisztenst keresett, én meg éppen majdnem feléltem minden tartalékom, Nobutól pedig nem voltam hajlandó zsebpénzt elfogadni, elmentem hozzá segíteni, és szívni egy kis pozitív levegőt. Sok rossz döntést hoztam életemben. Ezt a legrosszabbak között tartom számon. Aki ismer, az nyugodtan álljon meg egy percre, és röhögje ki magát. 

Erről a munkáról legyen elég annyi, hogy egy új óvodáról van szó. És mint ilyen, egyelőre bárkit felvesznek, a bárkik zömét pedig már több óvodából is kirúgott amerikai katonacsemeték és beilleszkedési problémákkal küzdő, aszperger-gyanús és hisztérikus japán gyerekek alkotják. Vannak pillanatok, mikor olvatagon simogatják a hajam, belefektetik az arcukat a tenyerembe, és a fülembe ordítják, hogy szeretnek, én meg nevetve azt válaszolom, hogy én is szeretem őket, de ez nehezemre esik. Augusztusban minden nap ott dolgoztam, és majdnem beledöglöttem. Ezekkel a gyerekekkel leginkább a düh és az unalom az érzelmi világom két vezéreleme, ami pedig a főnökömet illeti, G a legmérgezőbb és legunintelligensebb ember, akivel valaha ennyi időt kellett egy légtérbe zárva eltöltenem, aggasztóan paranoid vonásokkal. Egész álló nap felháborító közhelyekkel tömi a fejem, huszonnégy éves japán tapasztalataiban bizalommal merítkezve, olyan tolakodó meggyőződéssel, ami laposra veri minden ellentmondásra tett kísérletem. Szeptember óta heti kétszer négy órában dolgozom csak neki, de az előtte való éjjeleken nem alszom. 

Időközben lett egy másik munkám is, egy gengszter ábrázatú japán férfi nyelviskolájában. Lényegében az a dolgom, hogy angolul tanulni kívánó emberekkel beszélgessek, akik mosolyogva érkeznek, és mosolyogva is távoznak. Édességekkel tömnek, és néha ajándékokat is kapok tőlük.

Egy korai Edo- és két Showa-kori pénz, amit két tanítványom hozott

Beszélgettem filmrendezővel, zenésszel, porcelánfestővel, orvossal, repülőgépeket tervező mérnökkel, és angolul alig tudó, de egyébként kedves nyugdíjasokkal és háziasszonyokkal is, de még egyszer sem hagytam ott ingerülten az iskolát. Ellenben G uszításainak köszönhetően néha még ezeket a nyitott, és mosolygós embereket is gyanakvóan méregetem. G minden alkalommal tanít valamit. Már megtanította, hogy a japánok csalnak, mindenkit gyűlölnek és lenéznek, rosszindulatúak és képmutatóak. Ha pedig megdicsérnek, az az irigységük egyenes manifesztációja. Magamban diagnosztizáltam G személyiségzavarait, de azóta is összerezzenek, ha valaki megjegyzi, hogy szép vagyok. Egyik alkalommal, még az óvodai pályafutásom elején G a japánok álságos vendégszeretetéről beszélt. „Ha meghívnak magukhoz, és főznek neked, nem szabad enned az ételből. Vegyél egy keveset, kóstold meg, aztán hagyd ott a többit a tálban, mert valójában nem neked főzték, hanem saját maguknak másnapra.” Ezen elgondolkodtam. Mikor legközelebb Nobu szüleinél vacsoráztunk, le is tettem a pálcikát, és ünnepélyesen így szóltam japánul: „3 éve annyit ettem, mint egy disznó. Bocsánat.” Nobu szüleinek megállt a szájában a pálcika, és elképedten néztek rám. „Nonszensz. Japánban még van egy mondás is erre: Aki sokat eszik, az jó ember.” Pont erre számítottam. 

A gengszter ábrázatú másik főnökömet G-vel ellentétben, ahogy megláttam megkedveltem. A feszültebb napokon  már reggel vedel, és egész nap részeg, de ezt tehetségesen leplezi. Mi csak annyit látunk, hogy a 25 sörből már egy sincs a hűtőben, ha meg mind a huszonöt ott van még, a tollat is alig bírja fogni, úgy remeg a keze. Egyik nap én is berúgtam, mert a tanítványaim is sörrel kínáltak. Néha reggeltől este tízig dolgozom, de én döntöm el, hogy ezt vállalom-e. Nekem meg szükségem van arra az illúzióra, hogy a pénz helyett néha választhatom az időt is.

Egy üveg rum a kuka mögött a nyelviskolámban

sulihűtő

Egyébként az, hogy dolgozom, hogy van pénzem, amit fürdőkre, édességre és utazásra szórhatok, hogy a beszélgetésekkel kielégülnek a szociális igényeim kihúztak a letargiából. Néha, ahogy sétálok hazafelé, elönt a boldogság, és egy pillanatra meg kell állnom, mert ez az érzés elviselhetetlen. Ilyenkor eszembe jut a tizenkét éves önmagam, mikor azon gondolkodtam, melyik irányba menjek, lássam az életet gyönyörűnek, vagy inkább borzalmasnak. Hiszen az egyik a másikkal együtt nem működik. Most is, ahogy elont a boldogság, elfog a gyanú is, eszeveszetten próbálom felidézni, amit elfelejtettem, a mindenkori rosszat, ami ezt az érzést felülírja végre, de néha egyszerűen nem jut eszembe semmi. És ilyenkor, elvigyorodom, megfogom a falakat, meg a kerítéseket, és hagyom, hogy hozzám érjenek az utamba kerülő bokrok. Ezt nevezik vajon elégedettségnek? Mikor ebben a végtelenül nyomasztó világban néha mégiscsak örülök annak, amim jelenleg van. Nem érdekel a siker vagy a karrier. Egy ideje már rájöttem, hogy csak a szépség tesz boldoggá. És ez az ország, ahol most élek, rendkívüli módon és idegenül szép. Én pedig úgy szeretem most, ahogy régen szerettem. És egyszerre vagyok benne nagyon szomorú, és nagyon boldog. 

Nobuval a kedvenc szentélyemben (Fujiyoshida, Sengen Daisha. Iko fotója)