5. Kulturális különbségek 1.

Albert fotója

Mikor két és fél évvel ezelőtt először eljöttem Japánba Nobu szülei a reptéren vártak, kedvesek voltak, és mindenki másképpen félénk. Nobu apukája sokat nevetett, a húga szótlan volt és mosolygós, az anyukája meg bájosan szórakozott és közvetlen. A reptéren két harapással magamba tömtem egy halas rizslabdát, a kocsiban pedig annyi édesség várt, amennyit képtelenség egyszerre megenni, és én megettem mindet, mert zavarossá utazott időérzékkel, részegen nincsenek gasztronómiai határok. Én pedig részeg voltam a várakozástól és a boldogságtól. Tudtam, hogy vár rám az autópálya, azok az ikonikus, kanyargó, négyszögletes alagutak, és életem első útja Tokióban a világ egyik legjobb filmjének újraélt jelenete lesz. (https://www.youtube.com/watch?v=rswYl7RLRNE) 
A tokiói autópálya egy emeletes kalitka, az alul-felül futó utak úgy kapaszkodnak egymásba vasbeton lábaikkal, mint a kaszáspókok. A sávok szűkek, befelé szorít a betonkorlát, és az autók egészen közel haladnak egymás mellett. Hátul baloldalon ültem, így jól láttam, mikor az a teherautó egyre közelebb sodródott felénk. Illetve mi sodródtunk felé, lassan és egyértelműen. Láttam, hogy karambolozni fogunk, és az én arcom lesz szétzúzva először, és mégsem szóltam egy szót sem, csak néztem, és mosolyogtam a miénknél háromszor akkora kocsi szürke fémvázára. Annál elképzelhetetlenebb, hogy a tokiói autópályán ülök egy japán autóban csak az lett volna, ha itt meg is halunk. Abban az első pár órában, és ebben a pillanatban a forgalmas autópályán egy sokszoros karambol előtt elvesztettem a valóságérzetemet, de közben arra is gondoltam, hogy ez egy tökéletes pillanat, én itt most meghalhatok. Az alatt a pár másodperc alatt, amíg közeledtünk a teherautó felé, én tudtam, hogy itt sok minden véget érhet, mégsem éreztem félelmet, megnyugvást éreztem. Ekkor valaki a kocsiban felkiáltott, már nem emlékszem ki volt, mert aztán mindenki ordítani kezdett, és egy lendülettel visszarándultunk a saját sávunkba. Én voltam az egyetlen, aki erre felnevetett. Lehúztam az ablakot, kidugtam a fejem, a szél fésülhetetlenné kócolta a hajam, és csak néztem a többi autót, azokat az idegen arcokat, idegen fekete hajakat, az egyre sűrűsödő és növekvő, matt fényű tornyokat, és örültem mindennek, főleg ennek az ismeretlenségnek. Japán ezen a napon volt először és utoljára igazán idegen. (Nobu szülei pedig utoljára jöttek ki elénk a reptérre, azóta egyikük sem mer ezen az autópályán vezetni.)

Tokió az aurópályáról

Később Japán a rengeteg újdonságával sem okozott nagy meglepetéseket. Ennek az országnak egyedülálló a hangulata, de éppen ezért, ezt a hangulatot, ezeket az ízeket könnyű megjegyezni, aztán könnyű rájuk ismerni. Úgy éreztem, és a mai napig úgy érzem, hogy ezt a helyet én jól ismerem, a filmekből, a könyvekből, a konyhából, a hálószobából, pedig alig tudok róla valamit. 

És hát hogyne ismerném fel a másságot, még ha eleinte zavarba is hoztak azzal a kéréssel, hogy soroljam fel a kulturális különbségeket köztem és Nobu között. Nincs olyan ember, aki ne kérdezett volna rá, hogy miben vagyunk mások, én is rákérdezek, mástól is és önmagamtól is, ennek ellenére a mai napig el kell gondolkoznom, mert megszállottja vagyok a pontos definícióknak. Jobban tenném, ha kész válaszokat gyártanék, hiszen van a kedves, a gyanakvó, a szkeptikus, a hitetlen, meg van a baljós kíváncsi. És itt vagyunk mindannyian, akik időnként elfelejtjük, hogy mi a különbség a kultúra és a személyiség között. Nem mondhatom mindenkinek azt, hogy Japánban van tenger, így Nobu hínárt eszik, mert én is eszem azt a hínárt, és legtöbbször nem is az a kérdés, hogy miben értünk egyet, hanem, hogy mi okoz konfliktust. Hiszen a kulturális különbségből jóformán szitokszó lett, egy bűzös tespedt szörnyköd, ami tiszta, ősi, homogén kultúrát a szívében cipelő lelkek jóérzését zabálja fel nagy kardfogú pofájával. 

Kamakura, Sasuke Inari szentély

Legalábbis ezt olvastam a Király utcai villamosmegállóban, aztán a metróban, végül Salgótarján határában, minden nap, mikor dolgozni mentem. És ezt láttam minden nekem célzott kisiklott japán-magyar házasság rémtörténete mögött. Egy olyan világban, ahol a média gyűlölettel csomagol körbe, miért is lenne szórakoztató a diverzitás. Egyébként Nobut a japán ismerősei ugyanazzal a kétkedéssel faggatták a kulturális különbségeinkről, mint néha engem. Pedig nem a kérdéssel van a probléma. De azért elárulom, mi az egyetlen kulturális különbség, ami miatt a mai napig vér folyik köztünk, és nem Nobu miatt, hanem miattam.

 

apu fotója

Kyoto, Fushimi Inari szentély (mögött)

Mikor Nobuval járni kezdtünk egyfolytában veszekedtünk. Illetve én veszekedtem vele. Ennek semmi köze nem volt a kulturális különbségekhez, ahhoz volt köze, hogy tapasztalatlan voltam, és szélsőségesen soviniszta társadalmak végtermékeiből tanultam a szerelmet, a szerepeket és a férfiképet. Én nőgyűlölő voltam, Nobu pedig feminista. Ahogy észhez tértem, mert hellyel-közzel kigyomlálták belőlem a múlt összes szennyének kettős mércéjét, megszűnt a konfliktusaink nagy része. Amit korábban (egyébként még mielőtt megismertem volna Nobut) a legnagyobb problémának gondoltam, az a kommunikációs szakadék volt, ami két eltérő anyanyelvű és kultúrájú ember között adott. A magyar nyelv izgalmas, jó vele játszani, és elképzelni sem tudtam, hogy ez a szakadék egy külföldivel, aki ráadásul a legközelebb is kell, hogy álljon hozzám, áthidalható legyen. 

Nem áthidalható. Megszokható. 

A japán nyelv viszonylag didaktikus. A beszélt nyelvben kevés az átvitt értelmű célozgatás, a metafora, az irónia, és teljesen, alapjaiban más a humor. A bohóckodás egyértelmű, az összekacsintó, asszociatív humor viszont nem az. Itt Japánban eleinte még kibuggyant belőlem néhány spontán poén, de egy idő után visszanyeltem őket, mert csak én röhögtem fel hangosan a saját vicceimen, és kínlódás volt belegabalyodni a magyarázkodásba. Amiben én iróniát akartam látni, afelett ők átsiklottak, és pár hét a kommunikációnak ebben a társas magányában kiirtotta belőlem a vágyat, hogy viccesnek vagy csak szarkasztikusnak szánt megjegyzéseket tegyek, és hagytam őket továbbállni, kimondatlanul. Néha már magamban sem mosolyogtam rajtuk. Ellenben a humorom egy új oldala kezd kibontakozni, magát minden szándékosságtól függetlenítve, mert némely semmilyennek sem szánt megállapításommal olyan nevetést generálok, hogy csak riadtan vakarom a fejem. Nobu többé-kevésbé megért, mert érti a logikánkat, csak azonosulni tud nehezen velük. Időnként személyre szabja a vicceit, és örül, hogy úgy röhögök rajtuk, mint egy öszvér. Szerinte mi magyarok mindenre egy megdöntött nézőpontból nézünk, semmi sem lehet az ami, a dolgok mögött egy átvitt értelmet keresünk. Mikor erről beszél, leguggol, megdönti a fejét és felmutogat, ilyenek vagyunk, mi, ha egy helyzetet, vagy állítást szemlélünk. Nem azt a szöget akarjuk látni, amit elénk raktak. És igaza van. 

 

Kyoto, Ginkaku-ji (Ezüstpavilon)

Mondok egy banális példát. Egyszer a sparban vettem pár óriási szál póréhagymát, és bevágtam a hátizsákomba, úgy, hogy a dús zöld száraik magasan kilógtak. Nobu mögöttem sétált, mikor egyszer csak megjegyezte „you look like an urban girl”. Részben mert ő mondta, akkorát vihogtam, hogy beleremegett a Blaha, Nobu meg csak hozzátette „tudod min nevetett volna egy japán? Ha azt mondom, hogy úgy nézel ki, mint egy falusi parasztlány”. Magyarországon, ahol jóformán csak magyarok vettek körül, időnként duzzogva, de tudomásul vettem ezt a különbséget köztünk, de itt Japánban először csak elhallgattam, és fának képzeltem magam, vastag kéreggel, ez aztán átcsapott ingerlékenységbe, néha hangosan üvöltöm, hogy „olvass már a sorok között”. és bevonulok az ágyba a nehéz sorsomon gyötrődni. Magyarországon Nobu visszaüvöltött volna. Elmondta volna, hogy fogalmam sincs, milyen minden nap olyan társaságokban ülni, amiket összetart a közös háttér, a közös megegyezéseken alapuló kimondatlanságok és röhejek, a közös háttér alaptudásai – a common sense - de ő végigül velem mindent, és embertelen erőfeszítéssel követni is próbálja azokat, akik nekem fontosak. De itt Japánban ilyenkor utánam jön, elmondja, hogy tudja mit jelent a meg nem értés magánya, a hangja olyan kedves és megértő, hogy a leég a pofámról a bőr, és inkább szégyellem, mint sajnálom magam. 

Kamakura, Sasuke Inari szentély

Kamakura, Sasuke Inari szentély

A félreértés még ha konfliktusforrás is, nem mindennapos, hiszen három nyelvből csak összegyúrsz egyet, de közben meg a kommunikációs problémák jelensége lassan egy jobb önmagadat nevel ki belőled, mert megértésre tanít, türelemre és elfogadásra. Mindegyik rámfér, és nem is tudtam, mennyire. A kulturális különbségekből viszont minden nap tanulok. Azt, hogy van olyan ország, ahol a klasszikus műveltség nem Danténál és a százéves háborúnál kezdődik, és ez nem lenézendő, hanem természetes, ahol két vallás tökéletesen megfér egymás mellett, és ez csodálatra méltó, ahol a kollektivizmus fontosabb az individualizmusnál, és ez fontos ahhoz, hogy ennyi ember együtt éljen. Megtanultam, hogy Japánban a pörkölt nem paprika, hanem curry szószban úszik, hogy a tésztát hangosan felszívni és tányérból kiinni a levest nem udvariatlan, hogy a spagettit könnyebb pálcikával enni, mint villával, hogy nincs borravaló, és hogy van egy nyelv, ahol a szavak képeiben (a kanjikban), nem a kimondott formájában van a szimbólum. Elszörnyedve hőköltem hátra, mikor az első tésztaszörcsögést meghallottam, és továbbra is fennakadt szemmel háborgok a soha el nem fogyó szabálytól, különösen, ha üres egy utca, és mégis átterelnek a járda bal oldalára. Tegnapelőtt megnéztem egy kiállítást a Nemzeti Múzeumban, 13-15. századi teaceremónia-kellékeket állítottak ki. Volt köztük néhány nagyon híres darab. Az emberek úgy tapadtak a vitrinekre, mint a piócák, nem volt sorbaállás, nem voltak szabályok, és az üvegek előtt mindig ugyanannyi ember állt, moccanatlanul. Volt aki várakozott, volt aki tolakodott, volt aki lábujjhegyre állt, aztán feladta. De végül az emberek zöme nem látott semmit. Ez a kiállítás nem működött, mert nem voltak szabályok. Ezentúl erre fogok gondolni, ha értelmetlenül átküldenek egy másik kapuhoz, mert más a bejárat, és más a kijárat, vagy ha rám szólnak, hogy ne igyak a metrón (soha nem szóltak rám), mert a szabály talán nem lehet csak akkor szabály, ha egyszerre tízezer ember van jelen, nem csak húsz. 

Egy idegen kultúrát alaposabban megismerni élvezet, egy kapcsolattól függetlenül, az idegenségből adódó mindennapos tanulás viszont bármiféle viszonyt élénken és izgalmasan tart, ha kétoldalú az érdeklődés és a tolerancia. Ha nem az, hát ott válik le a személyiség a kultúráról, és ilyenkor nem a kultúrák, hanem a személyiségek összeférhetetlenek. 

Kamakura, a Meigetsu-in előtt

Egyébként kezdek megtanulni még egy fontos dolgot. Magyarországról Japánban kevés szó esik, aminek van egy romantikus oldala. Japánban nem érzem, hogy az országomat bármi ellen védelmeznem kellene. Nem számítanak a konzervatívok, a kommunisták, az ügynökök, a nyomorúság, a gdp, a kelet-közép-európaiság, a be- és kivándorlás, mert Magyarországról a legtöbb emberben vagy nincs semmi (és akkor azt mesélek, amit akarok), vagy egy békeidőkbeli, bájos, szecessziós kis ország képe él, ahonnan Liszt és Bartók jött, ahol édes a bor, finom a méz, és ahol állítólag olyan termálfürdők vannak, mint Japánban. Itt úgy szerethetem Magyarországot, ahogy megérdemelné, a keleti gyökereivel, de mélységes európaiságával, a sokszínűségével, a nehéz, fűszeres ételeivel, a zamatos boraival, a színes, eklektikus épületeivel, Kodállyal, Kertésszel, meg a török fürdőkkel, és mikor a tört japánommal erről beszélek, és fotókat mutogatok hozzá, életemben először, kicsit büszke vagyok arra, hogy magyarnak születtem. 

Kamakura, Meigetsu-in templom