6. Ami szar.

Unko kanji doriru 2.

Néha eszelős lendülettel, sokszor meg az esélytelenek vigasztalanságával tanulom a japánt, de van egy dolog, amit minden nap elodázok, és ami kezdi komoly problémává kinőni magát: egyáltalán nem tanulok írni. Itt fekszik papírhalmok alatt az új kanji könyvem, és üresen a kanjiknak szánt jegyzetfüzetem, és annak ellenére, hogy izgalmasnak és gyönyörűnek tartom a japán írást, úgy kerülgetem ezt a két lapos szégyenfoltot az asztalomon, mintha fertőznének. Eleinte megláttam az inspirációt a termékek csomagolásán, de ma már olyan természetességgel kerülöm a gondolatát is annak, hogy bármit elolvassak, hogy még azt sem veszem észre, ha a leírást éppen megérteném. Ha Nobuval együtt vásárolunk, halpofával adom a kezébe azokat a dolgokat, amiket érteni szándékozom, és néha összeszaladt szemöldökkel nyújtja vissza: „Olvasd el, rajta van hiraganával is.” Hát hogy gondolja, hogy észreveszem a hiraganát, ha az angol feliratot sem látom többé? 

Analfabéta lettem. 

Ha nem lenne ez már önmagában is probléma, hát még tetézi az új tankönyvem. Középfokú szinten ugyanis már egyetlen könyv sem magyarázza el az alap kanjikat. Még szerencse, hogy a 2010-es évek után születettek egész generációival érezhetem együtt szarban magam, márciusban ugyanis piacra dobtak írni tanuló általános iskolás japán gyerekeknek egy könyvsorozatot, amelyben egy kakafejű tanár magyarázza végig az írás alapjait, minden példamondat fókuszában egy darab szarral. Ez kell nekem! A szar majd motivál. Elmentem hát a plázába, de nem találtam - hiszen elvből nem olvasok betűket, emiatt nagyon furcsa helynek is tűnt ez a könyvesbolt - ezért így szóltam az eladóhoz: "Kakás kanji könyv van?" Volt. Best seller. 

Az unko kanji doriru, magyarul Kaka kanji gyakorló jelenleg Japán egyik legnépszerűbb tankönyve, amely már a bevezetőjében eldicsekszik legnagyobb erényével: minden példamondatába belefoglalta a szart. És meg kell mondanom, ezt igen rétegzetten teszi. 

Felütésként rögtön társadalomkritikával indít:

"Apák napjára száz darab kakát ábrázoló képet vettem."

"Fogjuk meg a kakát a pálcikánkkal, és vigyük oda anyunak."

Életutat vázol:

"A történet közepén megjelenik majd az ellenség, kaka képében."

Néhol a sportélet finom kritikája: 

"Szarból focilabdát gyúrtam."

Másutt a jövő értékrendjének apokaliptikus víziója:

 "Kaka került egy híres képre."

Ars poetica:

“Az emberek sorban álltak, hogy láthassák a szarom.”

Sötét óráimban visszhangzó belső hangomon szól:

"Feljöttem Tokióba szarni."

Helyes konfliktuskezelésre tanít:

„A kakafejű ember beszél.”

Domo arigato

Életfilozófiát körvonalaz: 

"Ha szar esik az égből, lehúzom a rolót."

Megfogalmazza azt, amit valamely életciklusunkban valamennyiünk megfogalmazott:

"Visszamegyek az előző iskolámba szarni."

Miközben vissza-visszaköszön Bertolt Brecht öröksége:

"A felhőtengert csodálva, kakálok."

 

A szart nem könnyű megszokni. Úgyhogy az utolsó lapig röhögök, és kicsordulna a könnyem is, de erre azért vigyázok. A könnyek kiszolgáltatottá tesznek. Már így is a papírpiac áldozata vagyok, ami el is vezet bennünket a szar második napirendi pontjához: a japán papírhoz.A tradicionális japán merített papír – a washi – UNESCO szellemi kulturális örökség. 

Tokyo Open Air Edo Architecture Museum

Itt a papír egyéb formáival nem is kísérleteztek, mígnem a 19. században Japánt is elérte az Ipari forradalom, és minden rosszra fordult. Egy alig 150 éves degradációs folyamat alatt a washi egyeduralma a Klenex diktatúrájába fordult. Én pedig ezt három hónap alatt meg is szoktam. Illetve hát… tudomásul vettem. Vagyis nem emlékszem rá, hogy lehetne ezt másképp. Nem káromkodom, hanem csak sóhajtok, aztán kezet mosok. És néha már nem is sóhajtok. Lehet, hogy ez nem megszokás, hanem ilyen az, mikor nem beleszoksz, hanem beletörsz valamibe. A japán zsebkendő és vécépapír a legocsmányabb minőségű produktuma ennek a minőséget egyébként mániásan gyakorló országnak. És még exportálják is a technológiát (például Amerikába). Az orrfújás egyébként Japán talán legmisztikusabb kérdőjele, és a helyes válaszokat mindenki előre elfelejtheti. Él nálunk ott a messzi nyugaton egy magát keményen tartó meggyőződés, hogy ezek a japánok nem fújnak orrot. HÁT PERSZE, HOGY NEM FÚJNAK ORROT. Nekem sincs kedvem orrot fújni ebbe az undorító, átlátszó, fehér, magát szemérmetlenül zsebkendőnek szenteskedő végtermékbe, ami minden papírok szégyene. Hát hogyne szívná fel akárki a taknyot vissza az agyába, ha a papírpiac ilyen csúfosan hazaáruló, ha AZ egyébként a legóvatosabb kísérletre is az ujjaid között végzi. Azt mondja az általános nyugati vélekedés, hogy itt Japánban az asztalnál udvariatlanság orrot fújni. Hát szerintem meg Magyarországon is az, és mindenki jobban tenné, ha felállna, és két méterrel arrébb csinálná, nem úgy ahogy én, hogy ott a gőzölgő leves fölött kifújom, ami az erős pistára kijön, aztán begyömöszölöm a papírgalacsint a fenekem alá. Nem állítom, hogy a teljes japán társadalommal megvitattam volna a problémát, hiszen nem állok szóba emberekkel, na de akivel mégis szóba álltam, azok nem tudtak róla, hogy az orrfújás Japánban udvariatlanság. „Hát lehet, hogy néhány japán azt hiszi, hogy udvariatlan.” – hangzott a legengedékenyebb válasz. És az igaz, hogy nem sokan űzik nyilvánosan (bár már láttam orrot fújó japánt), de ki akarna nyilvánosan a markába trombitálni, hiszen ez a zsebkendő már attól átlyukad, ha erőtlenül rálehelsz. Ha eljutsz odáig, az esetek többségében ugyanis cafatokban húzod ki a csomagjából. Az igaz, hogy itt a zsebkendőért ritkán fizetnek, mert ingyen osztogatják az utcán. Én már rutinból nem veszem el. Mindig megcsodáltam a jelenséget, mikor azok a finom, kecses japán lányok leülnek a cukrászdába tortát falatozni, minden mozdulatuk csupa légies nőiség, majd akkorát szívnak az orrukon, hogy egy multi-ciklon takarítógép belepirulna. Már nem emlékszem, hogy hol voltam, mikor velem először megtörtént. Emberek között voltam, talán a metrón, talán az utcán, elfelejtettem, mert a meglepettség és az adaptációs készségeimen érzett hirtelen kélt csodálat eljelentéktelenítette a körülményeket. Egyszerűen. Ösztönösen. Tapintatlanul. Egyszer csak felszívtam az orrom. Mikor pedig hónapok óta először a kezembe került egy csodálatos magyar (német?) papír zsebkendő, rituálisan széthajtogattam, felhelyeztem az arcomra, és átadtam magam az élménynek. A kemény, vastag, illatos papír erotikus élményének. És, akkor most menjek bele abba, hogy hányszor hittem azt, hogy rózsaszínt pisiltem? Inkább ne, ugye?

Ez a téma egyébként szorosan összefügg a kukák vágy formájában alakot öltő absztrakt jelenlétével, magyarul tökéletes hiányával – a szar harmadik napirendi pontjával. Ugyanis, ha egy maszkot éppen nem viselő, esendő szénanáthás bele is dől a japán zsebkendők hazug csapdájába, azt frissen és nedvesen tömheti is a ropogós Hugo Boss öltönyzsebébe. Láttam ilyen esetet, igaz, csak egyszer, de akkor a halántékomig szaladt a kárörvendő vigyor. Nobu jutott eszembe és Magyarországon a rongyosságáig újrahasznosított papír zsebkendők társadalmi szintű jelensége. „Itt van ez a rengeteg szemeteskosár. És ti mégis visszagyűritek a zsebetekbe.” – hűlt el Nobu néha a nagykörúton. Én meg helyeslően bólogattam, koszos zsebkendőktől puffadt kabátzsebbel. Itt nem akarom a zsebembe tenni, itt ki szeretném dobni a francba, dühvel, hogy puffanjon, de nincs hová. Állítólag, mikor Obama Japánban érkezett, hogy Hiroshima emlékére békebeszédet tartson, leszerelték a kukákat, nehogy bárki bombát rejthessen el bennük. Állítólag. Én ugyanis előtte sem emlékszem kukákra. Talán a vécéfülkékből távolították el a szemetesládikákat. Japánban szigorúan szelektíven gyűjtik a hulladékot, a különböző típusú szemetet különböző napokon szállítják el, így a központi tárolókba csak az elszállítás előtti estén viheted le az adott típusú szemetedet. Minden házhoz tartozik egy tároló. Ha igazán udvariatlan akarsz lenni, akkor nem asztalnál fújsz orrot, hanem szemetet dobsz valaki más kukájába. 

 

Japán kuriózum - köztéri kuka Tokióban a Meiji Jingu előtt

Vagy körbepisiled a vécéülőkét, hogy más ne is ülhessen rá. A férfiak itt is állnak, gondolom, tiszta sor (mit meg nem tennék egy technológiáért), a japán nők azonban egy közvécében is ráülnek az ülőkére, és elhűlnek annak hallatán, hogy nekem eszemben sincs. „De hát neked ilyen erősek a lábaid, hogy tudsz fölötte guggolni?” Hosszú évek gyakorlata, mint a jóga, ez is produktív harmóniája a helyes testtartásnak, az izomműködésnek és az összpontosításnak. Nobu (japán) főnöke hasonlóképpen fogalmazta meg azt, amit én csak gondoltam a lábaim teherbírására vonatkozó megjegyzések hallatán: „Az a különbség a nyugati és a japán ember között, hogy a japán már a seggét sem tudja magának kitörölni (mert kimossa a vécé).” Az én verzióm mondjuk inkább így hangzott „A saját súlyukat sem tudják megtartani, mert még a közvécé is tiszta.” A metró és az éjjelnappali vécéjében is biztosítanak fertőtlenítőszert, hogy elő tudd magadnak készíteni a terepet. Egyes helyeken a toalett kis beépített hangszórójából vízcsobogás (néha madárcsicsergés is) indul, mihelyst érzékeli a közeledést. Mikor először voltam Japánban elmentem a reptér vécéjére, és már majdnem elérzékenyültem a finom diszkréció ilyetén megnyilvánulása hallatán, mikor valaki a szomszéd fülkében akkorát pukizott, hogy én is majdnem kiestem a szerepemből. „Nem tökéletes” – gondoltam. Egyes vécék automatikusan öblítenek. Ezzel csupán az a probléma, hogy az ülőkét csak távolról megközelítő jelenlét ezeket a vécéket összezavarja, ami kivétel nélkül mindig lehúzza magát mielőtt végeznél. Van ugyan egy érzékelő, nagy FLUSH felirattal, amire ha rátenyerelsz a vécének le kellene húznia magát, de ez egyszerűen nem működik. Soha. Ezek után pucsíthatsz újra, integethetsz, rángathatod a wécé fedelét, nincs az a földi hatalom, ami a készüléket még egyszer öblítésre bírná. Ahhoz ki kell nyitni az ajtót, bezárni, újra pucsítani, és akkor. Talán. Egyszer, a császári palota kertjében magamra hívtam a biztonságiakat, mert a lehúzó gombot nem találva riadt kapkodásomban a vészhelyzet gombot nyomtam meg. Úgy vijjogott a vécé pulzálva, hogy majdnem még egyszer összepisiltem magam.  

Nem tökéletes.