14. VÉLEMÉNY - Vakok vagyunk

Egy pár nappal ezelőtt lefolytatott értelmetlen és erőszakos vita miatt most leülök a gép elé, és leírom a tapasztalataimat a bevándorlásról, mert bevándorló vagyok, bevándorló volt a férjem, és bevándorló volt és lett egy csomó barátom. Van köztük gazdasági bevándorló, kalandvágyó bevándorló és menekült bevándorló is. Néha elgondolkozom, hogy én mi vagyok. Gazdasági bevándorló? A múzeumban a régész alapfizetésem évekig kilencven ezer forint volt, míg meg nem emelték 110 ezer forintra, úgyhogy lehetnék gazdasági bevándorló. De nem vagyok, mert abba a szerencsés helyzetbe születtem, hogy a szüleim még harminc évesen is el tudtak tartani ahelyett az állam helyett, aminek dolgoztam. A magyar közhangulat és az olyan utcai zaklatások miatt, mikor azt gondoltam, hogy egy hajszálon múlik, hogy az életem nem került veszélybe, még menekült is lehetnék. De ízléstelen lenne magamat menekültnek nevezni. Maradt az, hogy önként bevonulok a kalandvágyók halmazába, a jelenlegi életem nagyjából ezt érdemli. A legszerencsésebb bevándorló kategóriába kerültem hát, azokéba, akiket a kíváncsiság vitt el, akik külföldön minden hétvégén kirándulnak, új ételeket kóstolgatnak, hetente egy-kétszer étteremben esznek, és ott vásárolnak édességet, ahol nem szégyellnek, mert megtehetik. Vagy az én esetemben megteheti valaki, aki meg is teszi nekem. Hiszen hagyjuk azt, hogy én itt Japánban a saját lábamon állok. A büdös életben nem álltam még a saját lábamon. És nem gondolom, hogy ez csak az én hibám lenne.

Szóval itt vagyok én a kényelmes japán életemmel, aminek lényegi kérdése általában az, hogy körül vesz-e az a típusú szépség, az a mennyiségű bambusz- és cédrusfa, az a minőségű épített múlt, ami az esztétikai érzékemet kielégíti. És időnként még így is beledöglöm a honvágyba. Azt a helyet elhagyni, ahol születtél, és felnőttél, és ahol a legtöbb embert szeretsz, általában szar. Ha kalandvágyból mentél el, és kompenzál érte rengeteg élmény és szépség, akkor is szar. Ha azért mentél el, mert nem volt munkád, jövőképed, mert nem volt elég pénzed, mert bűzlik és omladozik a munkahelyed, mert kiirtották alólad a saját országod, akkor még szarabb.

Van itt Magyarországon egy jelenség, ami talán leginkább az értelmiségi középosztályt érinti. Egyfajta társadalmi farkasvakság. És ez két borzasztóan fontos területen is megnyilvánul. Az egyik a szexuális zaklatás. 

Az utcai zaklatás egy olyan probléma, amiről nagyon sok férfi nem tud, gondolom, mert nem a szeme előtt zajlik, és mert neki ez az ocsmányság eszébe sem jutna. Mikor (idősebb vagy fiatalabb, teljesen mindegy) férfi ismerőseimnek elmondtam, hogy mi, átlag nők min megyünk keresztül a tömegközlekedésen, megdöbbentek. Szétestek a vonásaik, annyira. És ez elborzasztott. Mert hát ezek szerint nem tudják, ezek szerint egy egész tekintéllyel és megkockáztatom, hatalommal is bíró értelmiségi réteg ignoráns valamire, ami az én életemet megkeserítette. Ezen a metoo kampány talán segített, de most nem magamról és a szexuális zaklatásról akarok beszélni. 

Van egy másik jelenség is, amire szintén egész társadalmi rétegek vakok. És az a rasszizmus. A rasszizmus legsötétebb, és legembertelenebb fajtája.

Az egyik meghatározó oka annak, hogy elmentünk Magyarországról, én és a japán férjem, az a rasszista légkör volt, amivel már egyszerűen nem lehetett együtt élni.

Nobut az alatt a négy év alatt, amit Magyarországon töltött nagyon sok rasszista megnyilvánulás érte, és én az esetek többségéről valószínűleg nem is tudok, mert nem láttam őket, Nobu pedig többnyire nem beszélt róluk, részben, hogy engem ne aggasszon velük. Sok esetnek viszont én is tanúja voltam. Gyakran csak röhögve ráköszöntek kínaiul, és ráüvöltöttek, vagy odasúgták, hogy kínai. Volt, hogy buliba tartó férfiak gúnyolták magyarul, volt, hogy a villamoson kéregető drogosok. Egyszer felszállt egy csapat iskolás gyerek a metróra, és ahogy meglátták Nobut, csak úgy repkedett a csingcsangcsung. A tanároknak eszébe sem jutott rájuk szólni. Ezek apróságok, ezek fölött el lehet siklani, hiszen van, aki szerint a kínai nem szitokszó. 

Az talán sértőbb volt, mikor a jegyellenőr elvette a jegyét, és hozzánk fordulva, alaposan a képünkbe bámulva csak annyit mondott, hogy „köszönöm hölgyeim.” Ez többször előfordult. Akkoriban vérfagyasztóan megalázónak éreztem, pedig ha belegondolok, vehettük volna bóknak is. Engem gátlástalanul zaklattak mellette is, minél trágárabb, annál jobb, gondoltam eleinte, mert akkor legalább Nobu nem érti meg. Szerencsére azt sem értette meg, mikor egy ismerősöm az orra előtt kurjantott fel, hogy "ennek vagy hatalmas a farka vagy kurva sok pénze van" (ha én szóba álltam vele), és azt sem, mikor férfiak a foguk alatt szűrve motyogták, hogy nem értik, miért jár egy fehér nő ázsiaival. Nobu azonban tanult magyarul, és idővel elkezdett érteni. És ha a kínaizás fölött szemet is lehet hunyni, afelett, hogy "húzzon a faszba haza" már nehéz. Arra már egy egész nap hangulata rámegy. Pedig talán ebből a típusú megnyilvánulásból volt a legtöbb. A legmesszebb egy részeg nő ment, aki hátba rúgta, miközben "Takarodj haza te kurva majmot" üvöltözött a Nagykörúton. Karácsony délutánján.

Emellett az, hogy a háziorvosa megkérdezte, hogy igazi-e a haja, meg a fogai, vagy az, hogy egyik alkalommal, mikor együtt vásároltunk a H&M-ben, kifelé menet a biztonsági őr megállította a kijáratnál, és kipakoltatott mindent a táskájából, annak ellenére, hogy a biztonsági kapu nem jelzett, szinte jelentéktelen volt. Pedig a H&M-ből akkor én úgy jöttem ki, hogy beszélni sem tudtam, úgy remegtem a dühtől. 

Nobu pedig hiába tanulta, egyébként hatodik nyelvként a magyart, hiába ragadott meg minden alkalmat, hogy gyakorolja, (a hallása tökéletes, úgyhogy szép a kiejtése), sosem beszélhetett elég jól magyarul. Egyszer egy cukrászdában, ahol ő rendelt helyettem, a pincérnő ráripakodott, hogy beszéljen normálisan. És ez sem volt egy izolált eset, pedig ez rettenetes, ez talán az arrogancia legalja. Én rosszabbul beszélek japánul, mint ő magyarul, de ha kinyögök egy félértelmes mondatot, itt, Japánban, mindenki ünnepel. És az teljesen mindegy, hogy komolyan gondolják-e a dicséretet vagy sem, ettől a kedvességtől nagyobb kedvem támad tanulni. Voltak barátaim, akik értékelték Nobu erőfeszítéseit, nagyon hálás voltam nekik, mert az, hogy "Két év után miért nem beszél jobban, ha finnül egy év alatt megtanult" vagy az, hogy idegesen ráförmedtek, ha nem értett meg valamit, mély nyomot hagyott benne, még akkor is ha lerázta magáról ezeket a megjegyzéseket, és végülis nem adta fel, hogy a mi izolált, kicsi és baromi nehéz nyelvünket megtanulja. Mert velem ellentétben, szerinte a kultúrát a nyelven keresztül ismered meg. 

A légkör az évek során egyre ellenségesebb lett. Nincs olyan ázsiai ismerősöm, akit ne ért volna atrocitás, és ne küldtek volna számtalanszor haza. És alig van olyan, akit ne ütöttek volna meg az utcán. Erről viszont csak az tud, aki külföldiekkel barátkozik, és velük együtt éli át ezt a sok moslékot. És tudjátok mi az érdekes? Hogy a szír barátomat nem zaklatják az utcán. Hiszen magas, széles vállú, sűrű szakállal, a végén még visszaüt. Az ember lefelé rúg, maradnak hát a békés arcú ázsiaiak, meg nők megint, a fodrásztól, a kemoterápiáról, Indonéziából. Az én személyes tapasztalatom az, hogy az idegengyűlölet nem azokon csapódik le, akik tisztességtelenek és erőszakkal jönnek, nem azok az áldozatai, akik megérdemelnék (bár ha jól tudom, a népítélet kora már jó pár száz évvel ezelőtt leáldozott), hanem például a férjem, és a külföldi barátaim. Az a tapasztalatom, hogy van egy elégedetlen, talán boldogtalan és sokszor nyomorgó réteg, aki az idegen-ellenes kampány miatt központilag érzi feljogosítva magát arra, hogy a gyűlöletét bárki ellen kifejezze, bárki ellen, aki más, meg aki gyengébbnek tűnik. Ezt a réteget hergelni életveszélyes, és a szerencsén múlt, hogy eddig néhány állkapocs meg borda bánta csak az éjszakai buszon. (Nobu egy ázsiai ismerősét majdnem agyonverték.) Én nem tudtam tovább nézni ezt az erőszakot. Az ismerőseim és a rokonaim többségét meglepték a Nobut ért zaklatások. Néhányan még meg is jegyezték: "nem Nobu a lényeg, nem ő meg a normálisan dolgozó, adófizető bevándorlók. Nem az ázsiaiak, hanem a fekák, meg az arabok, nem a buddhisták, hanem a muszlimok, meg a terroristák." Ettől minden alkalommal émelyegni kezdtem.

De hát akkor hagyjuk az ázsiaiakat, beszéljünk az arabokról. Az arabokról vagy a muszlimokról beszéljünk? Mert az afgánok például perzsák, de többnyire muszlimok, a szír barátaim meg arabok, de egyébként nem gyakorló muszlimok. Vallásról valahogy sosem beszélgettünk. Talán a szívük mélyén muszlimok, úgy muszlimok, ahogy én vagyok keresztény. Fogalmazzunk úgy, hogy van néhány muszlim országból menekült ismerősöm. Egyikük gyerekként egy lőtt sebbel jött Magyarországra. Megtanult magyarul, és most egy nógrádi városban nagyobb lokálpatrióta, mint a legtöbb ott született ember. Magyar filmeket készít magyar kutatókról és magyar kulturális örökségekről.

Szíriából három menekült státuszú barátom is van. Egyikük alig két éves. Azóta ismerem, mióta megszületett, Magyarországon. Nincs állampolgársága, nincs hazája, csak egy három éves magyar vízuma. Mikor anyakönyveztették, az anyakönyvvezető a magyar jogrendszerre hivatkozva magyar nevet próbált ráerőszakolni, a választott arámi eredetű, és egy keresztény katolikus egyházi vezető által is viselt név helyett. Szerencsére a magyar jogrendszer szerint ezt nem tehette meg. A szülei Szíriában egy menekült táborban dolgoztak, olyan más muszlim menekülteknek segítettek, akik az akkor még békés és fejlődő Szíriában kerestek menedéket. „Szíriában sosem lennék egyedül egy kis gyerekkel, mindig lenne valaki, aki csak úgy betéved, a házunk egy átjáróház” – mesélte a barátnőm, és vele együtt nekem is honvágyam támadt egy olyan ország után, ahol még léteznek közösségek. De Szíria úgy, ahogy ő emlékszik rá, már nem létezik. Mikor a hadsereg elvette a házukat, és kilökte őket a kocsijukból, úgy döntöttek elmennek. És nemsokára lehet, hogy Magyarországról is el fognak menni, mert a kirekesztésük egy hivatalos álláspont. Magyarország népessége folyamatosan csökken. És velük elveszítünk még két adófizetőt, és egy gyereket, aki magyar iskolákban félig magyarnak nőtt volna fel, úgy, hogy sosem látta az anyját fejkendőben.

De továbbra is másról beszélek, mint ami a lényeg, igaz? A lényeg az, hogy a többség bűnözni fog, kendőt kényszerít a fejemre és megerőszakol. „Ne sírjak, ha majd a kedvenceim engem, mint nőt fognak elsőként meggyalázni.” - egy magyar férfi azzal fenyeget, hogy arabok erőszakolnak majd meg, ha nem változik meg a véleményem, nem ismerem be, hogy a menekült barátaimat szeretni, és a külföldi ismerőseimet félteni demagógia. És, ha megerőszakolnak, nem sírhatok, mert az én hibám. 
Egy albán barátnőm egyszer azt mondta, hogy azért visel kendőt, mert így a férfiak békén hagyják. Az iszlámban azért alakult ki a jilbab, ami eredetileg bármiféle ruhaneműt jelenthetett, ami véd a zaklatók elől, mert akkoriban is gyakori volt a szexuális zaklatás. Ebben hasonlítunk, mi keresztények, meg muszlimok, és azóta sem változtunk. Én viszont a hosszú szoknyát, meg a fejkendőt ma már nem tartom megoldásnak. Nem tetszik a fejkendők egyetlen formája sem. Nem tetszik sem az izraeli keresztények fejkendője, sem az etióp keresztényeké, sem az ortodox keresztényeké, sem a vidéki nagymamáinké. Nem gondolom, hogy akár Isten, akár a társadalom előtt rejtegetni való a szépségünk, és ez az egyetlen megoldás a zaklatás felszámolására. 

Ortodox keresztény nő imádkozik a Pechersk Lavrában, Kijev

Pedig azt hallom, hogy félnem kellene. A fedetlenségtől is, az elfedettségtől is, a miniszoknyától is, a vörös rúzstól is, a kendőtől is, a zaklatástól is, pedig már régen félek. Nem egy fiktív muszlimtól, aki majd erőszakkal magáévá tesz, hanem például attól a magyartól, akinek már nincs vesztenivalója, és pont én kerülök az útjába. A törvények pedig nem állnak mellettem. Számos országban vannak már menekültek, illegális meg legális bevándorlók. Már több, mint öt millióan nyújtottak be Európában menekült kérelmet. A veszély akár ide is érhetett, ennek ellenére Magyarország továbbra sem hajlandó ratifikálni az Isztambuli egyezményt, azt az egyezményt, ami komolyan venne, bűncselekménynek tekintene mindenféle szexuális zaklatást, azt is, ha megerőszakolnak, meg azt is, ha „csak” belemarkolnak a seggembe, vagy belesúgják a fülembe, hogy megbasznának. Ami magyarul legalább olyan félelmetesen, mint arabul. 

Nekem van tapasztalatom más bőrszínű bevándorlókkal és menekültekkel. Nem sok, de talán sokkal több, mint ami egy átlag magyarnak van. Mikor arról beszélek, hogy sok a jó példa és túl sok a felesleges erőszak, mégis engem neveznek demagógnak. Bár annak, aki hinni akar és gyűlölni, annak úgy tűnik nincs szüksége személyes tapasztalatokra, hiszen azok tények. A tények pedig már rég elveszítették a jelentőségüket.