11. Az éberség kényszere

Ma reggel arra ébredtem, hogy szirénázik a telefonomon a földrengés riasztás. 

Földrengés már volt, riasztás még nem. És ezt a tolakodó, szirénázó visítást sem hallottam még. Csak nagyon erős földrengés esetén riasztanak. Felkönyököltem. Ez most akkor valami komoly dolog. Eljött, amit nem várva várok, mióta Japánban vagyok, fogja ez az Isten tudja hányadik Nagy Kantó Földrengés, és lerombolja az életem. Elöntött a langyos borzalom. Végül is az ember a telefonja fenyegetéseire mégiscsak egy renitens jóhiszeműséggel reagál. Úgyhogy néhány hosszú, kínlódó másodpercig hittem is meg nem is, de csak néztem a képernyőn a villózó vörös háromszöget, és feküdtem tovább az ágyamban, mint a rönk. Egyedül. Meleg van a pokróc alatt, és itt egyébként sem dőlhet rám egyetlen bútor sem. (A mennyezetről megfeledkeztem.)  Minden szobában beépített szekrények vannak, azok a házzal együtt mozognak - gondoltam -, és ha beszakadok, alattam a matraccal repülök az alsó szomszédba. Az anyósom egyszer említette, hogy általában a földszinten halnak meg az emberek.

De ahogy hevertem zavarodottan tovább, az összes újságcikk és számolatlan beszélgetés, mint az áram ütött végig az agyamon. Az majdnem biztos, hogy egy tokiói epicentrumú földrengés néhány éven belül eljön, hiszen minden száz évben eljön, és most majd lerombolja azt a keveset is, amit 1923-ban a régi, rozzant és szépséges Tokióból megkímélt. Dől majd a Meidzsi-kori gerenda meg a Sóva-kori bádog, a túlszabadult feszültség végleg kipucolja a városból a korosodás nyomait, és megöl 23000 embert. Ezek a becslések. És ezek azok a számszerű félelmek, amik a legtöbb dühkitörésemen jókorát zaboláznak.

Azt írják, hogy legrosszabb esetben télen, éjjel jön el, és a téli éjszakában, fedél nélkül, sorra fagynak meg majd a düledező házaikból az utcára menekülő emberek. Már majdnem dél volt, de a lakás sem volt melegebb 15 foknál. „Ne menj ki az utcára, mert agyonvág egy villany pózna.” – visszhangzott a fejemben Nobu. „Én aztán kimentem, fogtam mind a húsz gyereket, és kitereltem őket az utcára. Ha nem teszem, mint meghalunk, bedőltek a falak.” – mondta erre az előző főnököm, az oszakai földrengésről. „Hát igen” – mélázott el Nobu, mikor elmeséltem neki a főnököm esetét – „a legjobban teszed, ha bebújsz valami alá. Például ott van az az asztal.” Megvetően végigmértem a kis, alig négy személyes ebédlő asztalunkat, amit a Nitoriban, a „japán Ikeában” vettünk. „Ez az állólámpa alatt is beszakad.” – szóltam, és elöntött a kéj, mint mindig, mikor a japán minőséget méltathatom. Azonnal eszembe jutott, habár, amit egyszer a Nitori vezérigazgatójáról olvastam. Ha elkészül egy új termék, azt egy speciális kínzó kamrába küldi, ahol technikusok ugrálnak karfákon, és birkóznak széklábakkal, a teherbírást tesztelve. Ez meggyőzött. Ha három dulakodó Nitori alkalmazott alatt nem szakadt be ez az asztal, biztosan jöhet rá a tetőszerkezet! Nobu édesapja szerint azonban, aki jelenleg ingatlan ellenőrzéssel foglalkozik, ez a tetőszerkezet a helyén marad, a házunk földrengésbiztos.

Nobu már elment dolgozni, mi van, ha nem kapott riasztást? – tértem észhez. "Földrengés lesz" - írtam neki, és gondoltam hozzáteszem, hogy szeretem, de visszanyeltem a pátoszt, és kiugrottam az ágyból. Olyan ruhában aludj, amit az utcán sem szégyellsz, visszhangzott a fejemben a saját hiúságom. Végignéztem magamon, a pizsamám makulátlan. Kék, házakkal, meg hóemberekkel, nincs rajta luk, csak az övzsinór jött ki belőle évekkel ezelőtt, de az nem látszik. Megfagysz a pizsamádban, barom. Nyögtem fel hangosan, és vadul beletúrtam a szekrényembe. A szabályos toronyba hajtogatott pulóvertorony kizuhant mellém a padlóra. Mindegy. Felkapkodtam a kezem ügyébe eső legmelegebb ruhákat, és magamban nyugtáztam, hogy a dobozból a legszebb olasz bugyimat húztam ki. Ahogy sietve arcot mostam, mert hát ki tudja, mikor moshatom meg az arcom legközelebb, az járt a fejemben, hogy nincs 50 liter víz a szekrényemben, nincs hideg csapvízre is duzzadó instant tésztám, gázpalackom, alumínium takaróm, és sípot sem vettem, ami majd kihúz a romok alól. De van két székelykáposzta konzervem.

Kiviharzottam a konyhába. "Baszki" jött az üzenet Julitól. "Igen" válaszoltam. És melegséggel töltött el a közös értés lakonikussága. Dezodort meg fényképezőgépet dobáltam a táskámba, de a gép túl sok helyet foglalt a nyelvkönyveim meg Elena Ferrante egyik regénye mellett. Kivettem a fényképezőgépet. A könyvek maradnak. Bárcsak este megmostam volna hajam. Fogtam a parfümös üvegem, és hezitáltam, azért ez túlzás sóhajtottam, csak nem csinálok bohócot magamból, és behajítottam helyette a sminkes táskám, amiben utaztatható hajolajon és olcsó japán púdereken kívül egyéb nem volt. A vizet meg a gépemet majd cipelem kézben.

Hány perc telhetett el. Hány perc telhet el? Általában 30 másodperccel tudnak többet a szeizmológusok, mint mi. Ennyire látnak előre. Én meg már legalább öt perce csinálok magamból hülyét. Kinéztem az ablakon, Az éppen épülő szomszéd ház állványain zavartalanul kopácsoltak. Az utcán kutyát sétáltatott egy idős férfi. A begombolt kabátomban leültem az ebédlőasztalhoz, és megállapítottam, hogy átvertek. Gondolom harmincmillió másik emberrel együtt. 

Végignéztem a hátizsákomon, ha rajtam múlik éhen és szomjan döglöm, de hajolajjal szétkenhetem a felrázott port a hajamon, és fennhangon olvashatok az áporodott nápolyi nyomorról a pozdorjaroncsok tetején. A prioritásaim lilán csillogva, illatosan és szavakkal ölnek.

Mint később megtudtam, a földrengés előrejelző rendszer két kisebb rengést tévesen egy nagy rengésnek érzékelt, és a televíziótól kezdve a hangosbemondókig és a tág környék  30 millió lakosának okostelefonjaiig, mindenhová 7-es erősségű rengés-riasztást küldött. Egy 7-es rengés iszonyú pusztítást végez, de a föld alattunk ezúttal mozdulatlan maradt. Azon gondolkodtam, hogy arra jobb ébredni, hogy Koreából rakéta közeledik, vagy arra, hogy A Földrengés. Mikor Kim Jong-un átlőtte rakétáját Észak-Japán fölött, reggel hat körül jött az értesítés. Ami Magyarországon szállj be egy másik kocsiba, az Japánban ereszkedj le a legközelebbi pincébe. Ha jól számolom, tőlünk az legalább tíz perc futás. Felsóhajtottam, és a robajos, zörgő gumimatracomon átfordultam a másik oldalamra. Most meg tessék. Ülök kabátban a jégverem nappalimban a haszontalan holmikkal teletömött táskámmal, és nem merem bekapcsolni a fűtést, hátha felgyújtja a házat.

Lassan levettem a kabátom, megnéztem a híreket, a fél megye sokkos állapotából lábadozott, bosszúsan. Én nem voltam bosszús. Örültem ennek a hirtelen talált semminek, a megkönnyebbülésnek, meg annak, hogy működik egy rendszer, ami majd figyelmeztet, és ami ma is eszembe juttatta, hogy meg kellene vennem azt a rohadt ötven liter vizet. Meg egy száraz sampont mondjuk.

Este a nappaliban üldögélve borozunk Nobuval. Gyorsan eltelt a nap, az óceán mellett fekvő bájosan csúf Fujisawában dolgoztam ma, és későn értem haza, de holnap hétvége, így nem fekszünk le, beszélgetünk hajnalig. „Én azonnal rád gondoltam, te meg órák múltán válaszoltál csak. Te szemét.” – provokálom Nobut, de nem vagyok hiteles, ma túl fáradt vagyok ehhez a megjátszott drámához, amit Nobu szülei esti színháznak neveztek el. Az elfuserált földrengés-riasztáson gondolkozunk, a kiszámíthatatlanon, mikor váratlanul megindul alattunk a föld. Egy kisebbet nyekken a ház, én fel sem figyelek rá, ha Nobu nem teszi a térdemre a kezét, majd akkorát lódul körülöttünk a tér, recsegve-dübörögve, hogy Nobu felkiált, és felpattan a kanapéról. Nyikorog a tető, zörögnek az üres üvegek és az ablaktáblák, láthatatlan erők rázzák a falakat, és velük együtt minket. Ez egy előrengés? Egy főrengés? Erős rengés, amit a ház felfog vagy gyenge, amit eltúloz? A magas házak szélesen kilengenek. De ez egy alacsony ház, és úgy döng, mint amit minden irányból püfölnek. Akárhogy is, mára kissé megfáradt az ingerküszöböm, és csak hintázom tovább a helyemen. Figyelem, ahogy Nobu lekapcsolja a gázt, és talán jobban megrémül, mint én. Mindjárt úgyis vége lesz. 

Pár pillanat és vége lett. Pár pillanat és vége lehet. Vége annak, ami volt, meg ami lehetett volna. Én a múlthoz szoktam hozzá, meg egy bizonytalan, semmit sem ígérő jövő nem várásához. Aztán befogadott ez a Japán, a hedonista - materialista jelen-ünneplésével, a szeizmikus szeszélyeivel, a levegőben ezzel a kicsit rettegett, kicsit leszart nagy kantói földrengéssel, és beerőszakolt egy meg- megszakadó, de azért mégis állandó jelentudatba. Én még soha ezelőtt nem éltem így a jelenben. A jelenben, amiben kevés a cél, kevés a tervezés, amiben halmozottabb a szépség, mint valaha (hiszen új, még mindig új), és amiben a szeretésnek és az indulatoknak az elmúlás és a megbánás ad rendkívüli jelentőséget. A hirtelen eltörölhetőség. Vagy az ellenkezője, a visszavonhatatlanság. Nézem magam körül az embereket, és látom azt, hogy nincsenek, érzem a szeretetünkben a fizikai feltételességet, az indulataimban a hiábavalóságot. És néha már előbb ér a megbánás, mint hogy kinyitnám a számat. Néha.

Amilyen hirtelen jött, olyan hirtelen marad abba a rengés. A ház a helyére ugrik, csak néhány flakon borult le. Fűrészporszag terjeng a levegőben, a megroppantott pozdorjafa szaga. Ezt most érzem először. 

A telefonom néma, mint a sír, van a természetnek humorérzéke.