7. Agoraphobia
Hajnali öt van.
Még sötétben ébredtek a madarak, és velük együtt én is, az elmúlt pár év
megszokása. Ma kevesebb madár szól, de a hangjuk ugyanúgy visszhangzik az üres,
nyirkos utcákon. A június és július eleje az esős évszaké, tájfunnal, aminek a
széltelen zápora érte csak el Kawasakit, kék és lila hortenzia virágokkal, amelyeknek
egy része sosem nyílt ki, és sűrű, éjjeli esővel, aminek olyan a hangja, mint a
vízesésnek. Ha akarod, elképzeled, hogy egy erdőben vagy, az ablakod erre a
vízesésre nyílik, és így alszol el. A nehéz levegő úgy tapad rád, mint a nedves
ruha, és akkor is érzékeled a fojtogató meleget, ha fázol. A törölközők, ha nem
vigyázol, belerohadnak ebbe a koszos párába.
Nyíló hortenzia |
A helikopterek
napközben jönnek, ma viszont percenként beledübörögnek ebbe a hajnali csendbe,
mélyen, katatón ropogva. A nagy, nehézkes, sötét testükkel olyanok, mint a
fejetlen szarvasbogarak. Iszonyodom tőlük. Ma konvojban tartanak valahová,
talán Észak Korea megint beleeresztette heti rakéta adagját a Japán-tengerbe.
Áprilisban egy Japán felé kilőtt rakéta miatt tíz percre le is állították a
tokiói metróközlekedést, több mint tízezer ember várta hökkenten és dühödten,
hogy az ismételten a tengerben végezze, és a metró vezetősége befejezze a hisztériázást.
Arra gondolok, hogy talán egy háború felé sodródunk, és ez a hajnali gépmoraj
jelentéktelen ingerültségével kezdődik, de nem hiszek benne eléggé. Bárhová
megyek, a politika belenyomakszik abba az erőltetett nemtörődömségbe, amivel a
világról igyekszem tudomást sem venni, Magyarországon kéken és rongyosan, itt
meg dübörögve, mégis inkább azért aggódom, hogy Nobu ne ébredjen fel. Mindegyik
áthaladó helikopternél ránézek, de nem hallja. Irigylem, hogy az ő hajnalába
nem tör ormótlanul ez a rohadék, álmatlan éberség. Nem tudok visszaaludni,
sosem tudok, pedig finom félhomály van, és látszatnyugalom. Helikopterek máskor
nincsenek, nem jár még ilyenkor a vonat, nem moccan az utcán semmi. Ezeket a
csendeket tudom én a leginkább terhesre tölteni. Az éjszaka, az elalvás előtti
időszak a gyászé, a hajnal pedig a befejezetlenségé. A befejezetlen munkáé,
valami töredezett múlté, a soha meg nem írt e-maileké, ezé a szánalmas, tétlen
jelené. Hajnali öt múlt, és ez nincs olyan korán, a kilencezer kilométerre lévő
múltban öt körül keltem fel, és négykor kezdtem el gondolkozni. Nem tudom, hogy
ha most felkelnék, és csak egy töredékét megcsinálnám annak, amit félbehagytam,
akkor megnyugodnék-e, mert nem kelek fel. Megvárom, amíg a soha nem múló
fáradság visszanyom aludni, és felébredek újra hétkor, és elkezdődik a nappal,
a szüntelen álmosság, a tagadás, a súlytalanság és a lapos órák gyorsan múló
napszaka, amikor a hajnali nehéz benyomások, ha szerencsés napom van, majd alig
számítanak valamit.
Monotonon
múlnak el a hetek, ha nem teszek ellene semmit, márpedig többnyire nincs kedvem
ellene tenni, pedig Tokió a váratlan lehetőségek városa, én pedig egy
buborékban ülök. Csak hát ez a buborék bűzlik. Mikor a teraszon teregetem az
öblítőtől eperillatú ruháimat – a szűk utcák derűs időben ettől illatoznak – az
idős férfi, aki egy vödörbe szedi az útszéli gazt, ha észrevesz, félszegen
felinteget. Elég kinéznem az ablakon, a város magától jön oda hozzám, de én
inkább úgy élek, mint egy remete. Minden nap, amit azzal töltök, hogy felkelek,
tévelyedten kóválygom a lakásban, kétkedőn meredek a japán példamondatokra,
hangosan felolvasom őket, és közben csóválom a fejem, hullámokban fog el a
reménytelenség. Eljátszom a háziasszonyt, ami inkább kellemes, mint megterhelő,
elképzelem, hogy szarok a társadalmi elvárásokra, de ritkán a társadalmi
értéktelenség és sokkal többször az ingertelen, ön-gerjesztett, vezeklésszerű
zárkózottság fojtogat, mint a kurva júniusi pára.
Eddig nem
figyeltem az ablakokat, csak amikor elfelejtem bekapcsolni a meleg vízhez a
gázt, és ruha nélkül kisétálok a fürdőszobából a két utcára is nyitott
nappaliba, akkor szoktam unottan tudomásul venni, hogy a két szemközti lakás
függönye be van húzva – mint mindig. Ablakok választanak el a kintiektől,
életterek, meg életek, azt hiszem, hogy nem látnak, de ez a láthatóság nem is
fizikai, hanem elvi szinten nem érdekel. Itt ez a test sokkal inkább az enyém,
mint eddig bárhol, ahol megfordultam. Egyik nap, mikor sétáltam hazafelé a
boltból körülnéztem, és egyszerre mindenütt függönyökkel takart ablakokat
láttam, úgy jöttek szembe benyomásszerűen, mint egy kollázs. Sok ablakban tűvel
hanyagul méretre tűzött függönyhátak voltak, és ettől a barátságos
igénytelenségtől, még ha a barikádozásnak ez a kivétel nélkülisége idegenszerű
is volt, mosolyogni támadt kedvem. Kíméletlenül kizárják itt az utcát a
lakásból. „Japán biztonságos, pont ezért vigyázz” – próbálkozik Nobu időnként,
én meg fennakadt szemmel rángatom a vállam, mert Európa után itt Japánban
megszűnt minden veszélyérzetem. Vannak elképzeléseink a metropoliszokról, Japán
meg aztán különösen hírhedt a szociális devianciáiról, de leginkább a hideg,
megközelíthetetlen idegenségéről. De én csak függönyöket látok, eltakart üres
esti órákat. Egyébként Tokió és Kawasaki is olyan, mint egy óriássá fújódott
falu, ahol az olyanok, mint én akkor magányosak, ha azok is akarnak lenni, és
akkor vannak veszélyben, ha hatalmas pechjük van.
Egészen az utca gyermekének érzem magam, ha a félúton
rekedt, de nagyon is jelenlévő agorafóbiámat nézzük, ami általában arra
korlátozódik, ha valamit egyedül kell elkezdenem, és egyedül kell befejeznem a
mindenkori lakásom falain kívül, a magányos városnézéstől kezdve egy banális
bevásárlásig. És ez nem Japánban kezdődött, nem azért van, mert az élményeket
azonnal meg akarom osztani, és nem is akkor jelentkezik, mikor már kint vagyok.
Ez az indulás előtti órák vagy percek néha leküzdhetetlen ellenállása. Ilyenkor
szoktam én is magamra húzni a függönyöket, és elgondolkozni azon, mi köze is
van az utcának mindehhez.
A gondolkodáshoz végül is idő kell, így a munkába járás hajnali,
kapkodó rutinja többnyire elejét vette az ajtónyitás előtti szorongásomnak, így
a hétköznap reggeli semmi a Blahán fordult letisztult halálfélelembe, vagy türelmetlen,
kipihenhetetlen fáradságba, mert már reggel hatkor „parókás kurvákat” köhögtek utánam
krákogva hol a még részeg hajléktalanok, hol a helyi stricik. Magyarországon
nagyjából 17 évig jelentette nekem az utca a krónikus zaklatás kreatív
variációinak színpadát.
13 évesen, a szentendrei héven láttam először élőben
férfi nemi szervet. Olvastam, ezért csak akkor vettem észre, hogy egy vörös
képű, véreres szemű férfi elhomályosult tekintettel engem bámul a meredeken
álló csupasz farkát simogatva, mikor félretettem a könyvem, hogy leszálljak a
Batthyányi téren. Emlékszem, olvasás közben arra gondoltam, hogy Balzactól
mindenki rohadt intellektuálisnak nézhet. Tele volt a hév, mint minden reggel,
de senki sem figyelmeztetett. Hányingerrel szálltam le, és annak a férfinak a
mocskától saját magam éreztem mocskosnak. De nemi szervekről nem beszélünk, különösen
nem a tanárokkal, az iskolák a tényanyagok nyeldekléséről szólnak, így a
tényekkel és az undorral küszködve egy szó nélkül nyeltem végig azt a napot. Nagyjából
mindegy, hogy egy lány fizikailag mennyire fejlett tíz éves kora körül rájöhet,
hogy a teste nem az övé, hanem kollektív tulajdona a mindenkori köztérnek, így
válhat a férfiből egyszerre veszélyforrás és védelmező. Az én életemnek a
szexuális zaklatás akkor is mindennapi szinten része volt, mikor kamaszként az
egyre csak szélesedő csípőmet rettenetes, élre vasalt vászonnadrágokba
tuszkolva játszottam a megfáradt felnőttet, és akkor is, mikor huszonévesen
ledobtam azt a mesterségesen gerjesztett szégyenérzetet, és olyan ruhákban
kezdtem járni, ami leplezetlenül ordította a száz méteres körzetemben, hogy a
derék-csípő arányom az átlagosnál szélsőségesebbre sikerült.
Egyik
reggel a mozgólépcsőn tartottam a metró felé, mikor valaki hátulról
végigsimított a fenekemen. Mikor hátrafordultam egy fiatal, gyönyörű férfi
vigyorgott az arcomba. „Mi a francot képzelsz” - kérdeztem én. Mire ő: „Tudom,
hogy te is akarod”, és most már hozzám simulva erővel belemarkolt a fenekembe.
Ezek a jelenetek mindig valami megmagyarázhatatlan bénultsággal párosult
félelemmel fogták be a számat, így sosem tudtam azt mondani, amit szerettem
volna. Akkor ott a mozgólépcsőn is csak annyit mondtam, hogy „baszd meg”. De ez
csak felhergelte. „Kit basszak meg, téged? „Magadat” – próbálkoztam, mire
odahajolt a fülemhez és belesuttogott „mondd hangosabban.” Kitéptem magam a
kezéből, de tele volt a mozgólépcső, nem volt hová menekülni. Tulajdonképpen
sosem volt hová, vagy kihez menekülni. Ha a legtöbben ezt nem visszük az
iskolába, és nem visszük haza, akkor hogy vinnénk a mellettünk elfordított
arccal álló idegenekhez?
A
férfitársadalom ebben érintetlen része sokszor tökéletesen
tudatlan a problémával kapcsolatban, engem pedig sokadszorra is
meglepnek az
elképedt arcaikkal, már ha csak a zaklatás tényét megemlítem. Mikor a
forgalmi vizsgám után a vizsgabiztos valami egyáltalán nem emlékszem,
hogyan releváns „jöttek a migránsok és beszóltak nőknek, vigyázzon” –
jellegű
megjegyzése után közöltem, hogy engem a magyarok zaklatnak, először csak
hitetlenül szörnyülködni kezdett, majd megnyugtatásként így szólt: „ne
féljen, ez is
elmúlik, majd eljön az idő, mikor nem zaklatják már.” Ezelőtt még nem is
gondoltam, hogy a zaklatottság még valamiféle kiváltság is lenne.
Ellenben a félelem otthon igen hatékony része volt az
életemnek. A zaklatás megalázottság, mert ha függetlennek és büszkének is
hiszed magad, akkor és ott gyengébb vagy és kiszolgáltatott, és valamiféle
kificamodott társadalom-pszichológiai bélyeg végeredményeként te szégyenülsz
meg. Azt gondoltam, ha egyszer barátom lesz, annak erősnek kell lennie, mert én
félek kint, és kurvára nem akarok többé félni. És akkor jött Nobu.
Tél volt,
nem sokkal azután, hogy összejöttünk a barátainkkal egy józsefvárosi kínai
étterembe mentünk enni. Onnan jöttünk visszafelé, nyolc-tízen, talán négyen
voltunk magyarok. Utánunk jött a 4-6-os villamosra két férfi, hangosan kéjelegve
arról, hogy micsoda „baszni való pinák” vagyunk. Úgy tettem, mint aki nem érti,
és elkövettem azt a hibát, hogy a villamoson hátat fordítottam nekik. Mit sem törődve azzal, hogy
mellettem két magas fiú barátom is állt, előttem pedig ott volt Nobu,
leszálláskor úgy felnyúltak nekem a térdig érő télikabát alatt, hogy még fél
órával később is zsibbadtam a rosszulléttől. Nobut hibáztattam, elsősorban őt,
nem azt a két ocsmány alakot. Azon kívül, hogy Nobut sokszor levegőnek nézték
mellettem, és továbbra is kaptam a nem mindig bóknak szánt megjegyzéseket, őt
is zaklatták mellettem, és nélkülem is. Eleinte úgy éreztem, hogy a félelmem
mellette megkettőződik, mert már nem csak attól kell félnem, hogy engem
megaláznak, hanem attól is, hogy előttem őt is. Ettől pedig ő lesz gyenge és férfiatlan,
nem azok az otromba, rasszista senkik. Talán egy éven keresztül féltem vele az
utcán, és ez a megfélemlítés az egyik legszomorúbb dolog, amit Magyarország
számlájára ellenérvként elkönyvelhetek. Hiszen Magyarország nem csak egy
kulturális fogalom, hanem egy közeg is. Óriási szerencsém volt, hogy végül
észhez tértem. Ez egy lassú folyamat volt, de annak ellenére, hogy a Nobut ért
rasszista megjegyzések később sem csitultak, amin valószínűleg a kormány
gyűlöletkampánya sem segített, az én félelmem vele kapcsolatban (és a
társaságában) átalakult büszkeséggé és sérthetetlenséggé. Büszke voltam arra,
hogy valaki ott az oldalamon más, hogy mer finom és elegáns lenni, mert
szelíden és sebezhetően is férfiasabb volt, mint sokan körülötte, és tudtam,
hogy ebbe erőszakkal senki nem rondíthat bele.
Tennoji templom, Nippori, Tokió |
Japánban is létezik a szexuális zaklatás jelensége – alattomosabb
és ártalmatlanabb. Nem töltöttem itt még elég időt ahhoz, hogy komolyan vehető
véleményt formáljak, de egy hét sem telt el Magyarországon anélkül, hogy valaki
megjegyzést ne tett volna rám, itt viszont három hónap alatt most először
jegyezte meg két munkás (és ezerszer elmentem már építkezések előtt), hogy
gyönyörű vagyok. A bók és a zaklatás közti hajszálvékony határvonalat elég jól
példázza ez az eset. Magyarországon még meg is nyugodtam volna, ha csak a
„rongyosra basznám a segged” vagy a „mekkora a picsád” helyett csak gyönyörű
vagyok, itt Japánban viszont még ez is feldühített. Megtanultam, hogy a bók nem
relatív, és ideális körülmények között irreleváns idegen férfiaktól nem esik
jól.
Ami Japánban gondot okoz az a tömött vonatokon és
lifteken történő fogdosás, amit ha jelentenek, nyomozás indul, és az első
kérdés nem arra vonatkozik, hogy az adott nő milyen ruhát viselt, mert
lényegtelen. Lényegtelen Magyarországon is, és itt is, itt már csak azért is,
mert szinte minden dolgozó nő fekete kosztümöt hord. A szembesített zaklatók
pedig megszégyenülnek és menekülnek. Például a síneken. Egy hónapja egy férfit
kiráncigált egy nő a metróból, és számon kérte a zaklatásért, mire a férfi kitépte
magát a nő kezei közül, és a peronra ugrott, ahol a beérkező vonat halálra
gázolta. A vonatokon egymásnak préselődött tömegben zaklatni is könnyű, és
félreérteni is, és a rágalmazástól a legtöbb japán férfi fél. Reggelente
kifejezetten nőknek fenntartott kocsikkal közlekedik a vonat. Sokan egyébként
nem szeretnek nők közelében állni, mert kiszámíthatatlan, hogy a hazajutni
akaró tömeg lökésétől hol köt ki a táskád, vagy a kezed. Egyik alkalommal,
mikor a reggeli csúcsban tartottam a Tsukiji halpiacra, a minduntalan távozni
próbáló hátizsákomat szorítva az én öklöm egy férfi farpofái közé szorult.
Magyarországon a zaklatásnak nincs hírértéke, Japánban
pedig van, és ez számomra egyet jelent: hatósági szinten is felismerik
problémaként, és beszélnek róla. És annak ellenére, hogy a zaklatás itt is
szörnyű élmény, a fenyegetettség szintje teljesen más. Bár a magyarországi
statisztikai adatok szerint konkrét szexuális erőszak szinte csak ismerősök és
rokonok között történik, közhely, hogy statisztikáról a szexuális
bűncselekmények kapcsán már csak azért sem lehet beszélni, mert az esetek nagy
része kimondatlan marad. Nekem több olyan közeli barátom van, akit bántottak,
vagy akár meg is erőszakoltak. Magyarországon mindig ott lappangott bennem a
félelem, hogy bizonyos helyzetek egyszerűen elfajulhatnak, akkor is, ha én
védekezem, meg akkor is, ha engem próbálnak védeni, mert egyre több az olyan
ember, akinek már nincs mit veszítenie.
Itt Japánban akkora a kontraszt, hogy nem tudok többé
félni. És ez óriási dolog. Még ha továbbra sem egyszerű kijutni az ajtón.
Esküvő a Tsurugaoka Hachimangu szentélyben (Kamakura) |
Megjegyzések
Megjegyzés küldése