3. A hely, ahol lakom

A csendet és a sötétséget a legnehezebb megszokni. Japán délebbre fekszik, mint Magyarország, ezért a Nap egyenletesebben kel és nyugszik, nincsenek akkora különbségek, mint otthon. Hétkor még nyáron is alkonyodik, most tavasszal pedig hat-fél hét körül. Tudtam, hogy így lesz, és ez mégis rám telepedett, méghozzá úgy, hogy nem is tudtam róla. Mikor átköltöztünk az új lakásunkba éberebb lettem, a hangok és a fények hiányára is. Az első pár napon rám tolakodott egy egészen ismeretlen típusú szorongás, ültem az üres lakásban az ebédlőasztalnál, az egyetlen bútornál, amit időben ki tudtak szállítani, néztem az üres sarkokat és a függönytelen ablakok mögött a sápadt utcafényeket, és nem értettem, hogy mit érzek. A salgótarjáni garzonra gondoltam, ott is ilyen zavarodottan ültem a késő őszi sötétségben a szoba közepén, az egyetlen gumimatracomon, azon a narancsbarna padlószőnyegen, amit az előttem itt lakók pecsétesre gyötörtek.  

Első délután elmentem a boltba, megvettem néhány elronthatatlan zöldséget, és undorító vacsorát főztem belőlük. Nobu bájosan örült neki, engem meg fojtogatott a rémület, mert rájöttem, hogy már főzni sem tudok. Ültem, mint a kuka az asztalnál, elborzadva rágtam a félresikerült vacsorámat, és tudtam, hogy a dolgok rosszra fordultak. Nobu úgy reagál az én erőszakos hangulatváltozásaimra, mint a mimóza levele, ha rámarkolsz. Mivel nem veszekedtem, hiszen nem volt rá okom, nem beszéltem, mert nem volt a fejemben semmi, csak nyomasztó csönd, csak ültem egy hang nélkül, mert nem tudtam, mit mondjak, nem voltak még szavaim a szorongásomra, ezért ő is csak ült némán, és néha mosolyogva megjegyezte, hogy nagyon örül az új lakásunknak. Az első pár napban nem beszélgettünk. Aztán hirtelen rájöttem valamire. A Nap lemegy hatkor, ilyenkor a környéket elnyeli a fekete éjszaka. Sokan azt gondolják, hogy Japánt napnyugta után éber fényszennyezésben tartják a világító transzparensek, de a lakóterületeken majdnem tökéletes a sötétség. Van ugyan utcavilágítás, de az utcalámpák messzebb vannak egymástól, mint Európában, és elhaló fehér fénnyel világítanak. Egyszerűen elküldenek aludni. Ahogy leszáll a sötétség, eltűnnek a hangok is, nem marad más, csak az, ami a saját fejedben lüktet. Azt szerettem volna, ha vonyítanak a kutyák, és az utcáról emberek röhögnek bele a rizsszőnyeg-szagú új életembe. Megértettem, hogy se a sötétséggel, se a csenddel nem tudok megbirkózni, miközben megértettem azt is, hogy márpedig ez így marad, és nincs más választásom. 

Tokió, Aoyama 1

Aoyama 2

Napokig nem mertem beszélni erről a felismerésemről, mert tudtam, hogy ezen nem lehet változtatni, és ha nem lehet rajta változtatni, akkor beszélni sem lehet róla. Aztán valahogy nagyon finoman, félve attól, hogy a felesleges aggályoskodásaimmal talán egy felesleges konfliktust teremtek, mégis kinyögtem Nobunak. Nobu meg mosolygott gyengéden, bólogatott, és sokáig beszélgettünk a macskaköves utcákról, amit a narancssárga lámpák nyugodt, történelemszagú fénybe vonnak, arról, hogy ez igazán különleges Európában, arról, hogy a japánok nem zavarják egymást. Másnap hangosan énekeltem bele a hideg, szeles áprilisi estébe, hogy nyáár van nyár, miközben vittem le a szemetet, és Nobu nem szólt egy szót sem, csak fogta a kezem. Alig telt el megint pár nap, és én kezdtem megszokni ezt az egészet. Előszedtem az ajándékba kapott fekete lakktálcáimat, amit japán éttermek használnak különleges ételek tálalásához, és újra nekiálltam főzni. Tudtam, hogy ha rossz lesz, hát leszarom, már a látványtól is jól fogok lakni. De kurva jó vacsorát csináltam félkész és fagyasztott kajákból. Azóta minden nap beszélgetünk újra, és fehér főzőborokat iszunk, mert a közeli boltokban csak ezt lehet kapni. Némelyik egészen olyan, mint a közepes minőségű olcsó magyar borok.

Kawasakiban lakom. Kawasaki Yokohamához hasonlóan egyike a Tokiót övező városoknak, csak kisebb, szegényebb és hírhedtebb. Ha Tokióba akarok menni, akkor lemegyek a száz méterre lévő Tama folyóhoz - ahol Nana is lakott -, és átsétálok a hídon. Ha tiszta az idő, ami tavasszal a párának hála szinte elképzelhetetlen, akkor a hídról Kawasaki felhőkarcolói között látom a Fujit. Eddig egyetlen egyszer láttam, a közepéig hó borította. Régen, mikor Tokió még nem volt nagyzoló, óriási tornyokkal üvegessé épített metropolisz, utcaszintről is sok helyről látszott a Fuji. Ma már az a minimum, hogy egy hídra felmászol érte.

Fuji a shinkanzenről

Kawasaki a 40-es években a nehéziparáról volt híres, (egyébként most is), itt gyártották többek között a második világháborúban bevetett tankok és harci repülőgépek, például a Mitsubishi A6M Zero bombázójának bizonyos alkatrészeit is – ezt vezették a kamikaze pilóták. Ez elsőszámú célponttá tette, így 45-ben ezt a várost is rommá bombázták. Mikor a háború után elkezdték visszaépíteni Tokió környékét, mivel Japánban borzalmas volt a nyomor, se nyersanyag, se munkaerő nem volt elég, először Tokiót próbálták rendbe hozni, és csak ezután, kifelé haladva a többi települést. Kawasaki közelebb esett Tokióhoz, mint Yokohama, ezért előbb is került sorra. Nobu apukája, mikor huszonévesen a környéken kezdett dolgozni, még egy sokkal üresebb, beépítetlen mezőgazdasági területként emlékszik Yokohama külterületeire, nagy, vízben ázó rizsföldekkel es farmokkal. Ekkor Kawasaki már jóformán visszaépült. Ezért van az, hogy ha valaki Tokióban sétál a kisebb, eldugott utcákban sok ötvenes években épült házat talál, Kawasakiban sok 60-70-es évekbelit, míg Yokohama viszonylag új. Mikor Nobuval lakást kerestünk, Tokióban rengeteg olyat találtunk, ami 60 évvel ezelőtt épült házban volt, ablaktalan fürdőszobával, ahol csupaszon meredtek ki a gázcsövek a kád melletti gyanús dobozokból. 

Kawasaki és Tokió egy közwécéből

Tama folyó

Zero fighter a Yasukuni szentélyben

A városnak az a része, ahol lakom, jómódú környék, mégis szórakoztató egyvelege a frissen felhúzott fényűző társasházaknak, a virágokkal körbepakolt kis takaros családi házaknak, és a bádoggal borított ősrégi roncsoknak. (A fotóim alapján lehet, hogy úgy fest, hogy csak roncsok vannak... a fényűzést mindig elfelejtem lefotózni.)  Első alkalommal, mikor a környéken gyalogoltunk, Nobu úgy húzott ki egy magánház kertjéből, ahová gondolkodás nélkül besétáltam, mert azt gondoltam, hogy múzeum. Míg ezeknek az óriási, tradicionális japán házaknak a hatalmas kertjeiben aprólékos gondossággal nyírják tökéletesre a japán fekete fenyőket (ez az egyik klasszikusa a bonsaioknak), a mellettük terpeszkedő házacskák szűk hátsókertjében széthasított gerendák, kidobált fémvödrök és műanyagponyvák fetrengenek egymáson, a bádogfalaik barázdáin folyik le a sötétvörös rozsda. Több embert is megkérdeztem már, hogy miért olyan népszerű Japánban a bádog, mindegyikük azt válaszolta, hogy ez egyfajta örökség, és az 50-70 évvel ezelőtt felhúzott házakon látom. A 20. század elejétől, különösen a háborúk után ez volt a legolcsóbb anyag ahhoz, hogy a faházakat valahogy vízhatlanná tegyék. Japánnak egyébként nagyon szerethető és emberi oldala ez a háztáji kupleráj. Ebben a rapszodikus környezetben áll egy hosszú, ápolt társasház és néhány kedves, régi házikó szubtrópusi disznóólat is megszégyenítő verandája között a mi viszonylag új házunk, benne négy lakással.

A környék egyik buddhista temploma és temetője

Japánban 12 m2-es lakások is vannak, és talán az ország leginkább ezekről a lyukakról hírhedt, de azért a lakáspiac ennél árnyaltabb. Tokió általában rákerül annak a tíz-húsz városnak a listájára, ahol a világon a legdrágább élni. Ez viszont egy kifejezetten torz adat. Elmondom miért. Ezek a statisztikák valamennyi városban ugyanazokat a körülményeket feltételezik, és elhelyezkedés és méret alapon hasonlítják össze például a budapesti lakásokat a tokióiakéval, figyelmen kívül hagyva azt, hogy Tokióban majdnem tízszer annyi ember él, és hiába nagyobb, főleg a belvárosban kevesebb a hely is. Tokió belvárosaiban szinte elképzelhetetlenek a pesti, eredetileg gazdag nagypolgároknak százhúsz éve tervezett óriási terek. Márpedig ezek a statisztikák egy pesti 150m2-es belvárosi lakás árát vetik össze egy Tokió vagy Hongkong belvárosi 150 m2-es lakás árával (ilyen lakása itt kizárólag néhány milliárdosnak van, mert más az építkezési politika). Azt egyszerűen el kell fogadni, hogy egy sűrűn lakott nagyvárosban mások a feltételek, és egyébként egy kellemesen élhető lakást, értelmes áron itt könnyebb találni, mint Pesten (szerintem), mert a lakások jobb állapotban vannak. 

Ha felülök a vonatra, a hozzánk legközelebbi állomástól negyed óra alatt Shibuyában vagyok, Tokió egyik legtolakodóbb szórakozó negyedében. Itt van a világ legforgalmasabb zebrája, ezen egy átlagos napon negyedmillió ember kel át. Emlékszem az első alkalomra, mikor Nobu elhozott ide. Hétvége volt, az átkelőhely körül lévő óriási bevásárló komplexumok üvegfalain, a hatalmas képernyőkből egyszerre négy-öt irányból bömböltek rám a dübörgő basszusú reklámok. Minden világított és pulzált, az épületek teteje kiesett a látószögemből, a hangok, a tömeg, az üvegfelületek és mesterséges színek bekerítettek, és kiszorították a tüdőmből a levegőt. Mikor a lámpa a gyalogosoknak zöldre vált, egyszerre egy-két ezer ember indul meg egymás felé ebben a szürreális zajban, és te részévé válsz egy ritmikus, áramló káosznak. Akkor ez minden tudatos akaraterőt megsemmisített bennem, és csak az atavisztikus ösztön maradt, hogy el innen. Nobu és a barátja észrevette ezt, úgyhogy karonfogtak, és átvonszoltak az úton, miközben én szédülve a feldolgozhatatlan benyomásoktól ráztam a fejem, és azt makogtam, hogy „ezt nem”. Mikor másodszorra visszamentem, egyedül, már felismertem ebben a sodrásban az ünnepélyes lendületet, és úgy mentem szembe a tömeggel, mint aki része valaminek, ami nagyvonalú és jelentőségteljes. Ilyen hát ez a Shibuya, ami állítólag először szinte mindenkit megrettent.

Shibuya crossing, én itt túléltem, nem fotóztam, úgyhogy: Nanami fotója

Az egyetlen fotó, amit Shibuyáról saját magamtól találtam :D

A lakásunkban mindent világosbarna faburkolat borít, van egy kis hálószoba, egy nappali konyha, egy japán szoba, és fürdőhelyiségek. Cipővel tilos egy japán lakásba lépni, még a próbafülkében is levetetik veled. Mikor a bútoraink érkeztek a munkások is kibújtak a bakancsaikból, és egy paplannal terítették végig a lakást, nehogy bármit összekoszoljanak, vagy összekarcoljanak. Az ajtók fából vannak, kivéve a japán szoba ajtaját, ami fakeretben papír tolóajtó. Általában a vécé és a fürdő két külön helyiség. (Ki az, aki a blogján a vécéjéről mutogat fotókat? De ebben a vécében francia szavak vannak a falon babazöld kertész szerszámokkal, a tartályba folyó vízzel megmoshatod a kezed, az ülőke felmelegíti magát neked, és még a fenekedet is kimossa, ha elég bátor vagy.) Maga a fürdő egy előtér részből és egy zuhanyzó szobából áll. Az előtérben van a mosógép és a mosdó, innen lépsz be a zuhanyszobába, amiben a kád is van. Ezt teljes egészében összelocsolhatod, mert kizárólag a különböző tisztálkodási módokra találták ki. A japánok nagy része minden nap először lezuhanyzik egy sámlin gubbasztva, majd beül a kádba.

jobbra: futon

Egy átlagos japán lakás bútorozatlan, viszont óriási beépített szekrények vannak, mivel ebben tartják a futont – a matracokat amin alszanak – és az ágyneműket is. Egy jó futon akár drágább is lehet, mint egy ágy, nagyon kényelmes is, de mégis mikor megérkezett az ágyunk, és én pár hónap után először megéreztem magam alatt a matracot, két napig ki sem másztam belőle. A japán szobánkat tatami borítja, egy speciális, rizs szárból font szőnyeg, ami zöld, mikor friss, de idővel kisárgul, és csodálatos fűszagot áraszt. Ez az első dolog, amit megérzek, mikor belépek a lakásba, és ez behozza ide a természet hangulatát. Nagyon jó érzés ezen a rizsszőnyegen mezítláb járni. A tatami nagyon kényes, a nehéz bútorok eltörik, úgyhogy ide csak egy teázó asztalt és párnákat teszek majd, valamelyik antik bolhapiacról. Úgy tartják, hogy ennek a tatami szobának a szekrényében lakik a zashiki-warashi, szó szerint a „vendégszoba gyermeke”, aki örül, ha a lakást jól tartod, de begurul, ha nem törődsz vele. Ez egy gyerekként ábrázolt pimasz kis isten, aki időnként hülyét csinál belőled, nem hagy aludni, szándékosan hangosan horkol, neszezik a papírfalakkal, de ha meglátod, szerencséd lesz.

Tatami a lakásunkban a kakejikummel (tekercskép)

tatami a Tokyo Edo Open Air Architecture Museum egyik épületében

Nagyon szeretem ezt a lakást. A közeli folyó miatt mindig erős a szél, a teraszra akasztott ruháim pillanatok alatt megszáradnak, és csörögnek közben a függesztő csipeszek. Így 3-4 hét után pedig az esti csendet is megszoktam, azt a csendet, amit néha, a melegebb hétvégi napokon mégiscsak megtör valami. Yokohamában hallottam először ezt a mély, zúgó, baljós motorhangot. Egyszerre több, lassú, nehéz motor hangját. Ahogy megjött a tavasz, megjöttek velük Japán hírhedt motoros gangjai, a bousouzoku-k (bószózoku) is. Ezek általában nagyobb csoportokban együtt mozgó motoros banditák, akik forgalmasabb autóutakon vagy autópályákon szándékosan lassan, 10-15 km/h-val hajtanak, hangosan bőgetik közben a gázt, és hosszabb-rövidebb időre teljesen megakasztják a forgalmat. Az autókat nem hallom, de őket igen. Manapság büntethetőek, és kereket is oldanak, ha megjelenik a rendőrség, valami miatt viszont a rendőrök gyakran szemet hunynak felettük. Sokan rettegnek tőlük, mert néha fakarddal és fémcsövekkel jönnek, és beverik az útjukba kerülő kocsik ablakait, ezért a mögöttük ragadt autók vezetői inkább nem is akadékoskodnak velük. A bousouzoku-k tagjai többnyire lecsúszott családokból kikerült fiatal srácok, akik sokszor így lázadnak a társadalmi hátrányok ellen. Japán szerte nagyjából tízezren vannak. Kawasakiban domináns a munkásosztály, és hírhedtek a motoros bandái is, bár igazi kárt ma már ritkán okoznak. Néha vacsora közben, néha az ágyban fekve, éjfél körül hallom őket, és elfog az öröm. Bűntudatom van, és mégis örülök nekik, mint minden olyan anarchista megnyilvánulásnak, ami elég messze van tőlem. Örülök, hogy közel van az autópálya, hogy otrombán beledübörögnek ebbe a nehéz levegőjű csendbe, és addig mosolygok magamban, amíg el nem nyeli őket újra az éjszaka.

épp mögénk került egy bousouzoku Fujiyoshidában