2. Azbeszt és cseresznye

április 26, 2017

2. Azbeszt és cseresznye

Néha a konyhában, ahogy ültem Nobuval szemben, az alatt a vakító fényű villanykörte alatt, mikor behunytam a szemem még sokáig láttam az arcát, és élveztem nézni a kifordult színeit. Beszéltem is ehhez a képhez, és mikor lefeküdtem aludni még mindig ezt bámultam. Fehér a hajad és kék a fejed, bebújtál a szemem mögé, és most nem hagysz aludni, azokkal a kontrasztos színeiddel. – mondtam neki olyankor, ő meg fáradtan beletörődött, hogy még éjszaka is összefüggéstelenül zagyválok. A mai napig gyönyörködtet ez a drámai mássága. Japánban néhol nagyon erős képek vannak, mert szinte minden túlzó. Mint Yokohama is.

Yokohama, ahol csak egy rövid hónapig laktam Nobu családjánál, egy kis Edo-kori (1603-1868) halászfaluból lett Japán második legnagyobb városa. Tokióval és az azt körbevevő településekkel annyira összenőtt, hogy ha nem lenne Tokió és Yokohama lakóterületei között erős stílusváltás, akkor észre sem vennéd, hogy átkerültél egyikből a másikba. Yokohama a 19. század közepén kezdett el nagyvárosi jelleget ölteni, de 1923-ban a „Nagy Kantó földrengés” letarolta. Újjáépítették, hogy aztán 1945-ben az amerikaiak egy óra kilenc perc alatt porig bombázzák. A város 40 százaléka élte túl a támadást. Annak, aki a régmúltat értékeli, vagy a roskadozót és a kuplerájt keresi, ez a város reménytelenül új, és végtelenül steril. Tiszta és ápolt, mert ahogy Japán nagy részét, Yokohamát is a stabil, kényelmes jólétben élő középosztály lakja, ennek a rétegnek a fehér dobozautói rohangálnak a keskeny, meredek és tökéletesen sima utakon, a kompakt, mintára gyártott kartonházak, és közepesen magas tömbházak között. Itt az épületek nem érnek semmit, a földterület az, ami értékes. Ha valaki eladja az ingatlanját, a telkét becsülik fel, nem a házát. Van, aki kis földterületet bérel, és erre építi fel, esetleg másokkal összefogva az épületet, amiben a lakása lesz, amit, ha a föld tulajdonosa nem adja ki tovább a telkét, azonnal elveszít.

Yokohama, Fujigaoka

Japánban a kormány az autók jobb oldalán van, így fordított a forgalom is. Néha még elfelejtem, hogy először jobbra kell néznem, ha átvágok az úton, mert lusta vagyok a 20 méterre lévő zebráig elmenni. A zebráknál meg helyenként irreálisan messze vannak a közlekedési lámpák, így azt hiszem nincsenek is. Előfordult, hogy észre sem véve a csendben várakozó húsz-harminc embert, lomhán átsétáltam a piroson. Ilyenkor azok a hangtalan hibrid kocsik méltóságteljesen lelassítanak, és hagyják, hogy elvánszorogjak előttük. Nobu családja szerint az ilyen esetek kivételek, és már ha 50 méterre megközelít egy autó rémüldözve taszigálnak az út szélére. Van egyébként abban valami nagyvonalú, mikor egy Lexus padlófékkel is gyengéden lassul, és a vezetője ugyanolyan moccanatlan lárvaarccal nézi végig, ahogy eltűnök az útjából, mint a tömeg, aki továbbra is türelmesen vár a zöldjére. Régen többször mondták nekem, hogy óvakodjak az ázsiaiaktól, mert nincs egyetértés: „ami nekünk zöld, az nekik kék”. Japánban az európaihoz hasonló zöld jelzőlámpát kéknek hívják. Egyszerűen azért, mert erre a mesterséges smaragdzöldre a klasszikus japán nyelvnek nem volt külön szava. Illetve volt egy, a gunjou - az egészen élénk zöldre használták. Ez a szó két kanjit tartalmazott: 群青, ebből a második (青), az "aoi", a kék kanjija. Az egyszerűség kedvéért csak ezt a második kanjit kezdték a jelzőlámpára használni, így lett a zöldből egyszer csak kék. Mikor ezt először meghallottam elöntött a gyönyörűség – hát igaz! És ezentúl én is kéknek hívom a zöldet.

Míg Szentendrén néha csúzlival lőttünk volna a hajnali négytől éjfélig rikácsoló feketerigókra, itt csend van, ebbe a csendbe üvöltenek bele mély öblös hangjukon a kutya méretű varjak. A természet egyébként néma, mert nincs jelen. A három-négy egyeduralkodó színbe, amit a falak piszkos fehérje, a tetőcserepek palaszürkéje és a többszintes, követhetetlen vonalú villanyvezetékek zavaros feketéje képvisel, csak néha szól bele egy-egy meghökkentően kék fal, narancssárga tető vagy haloványzölden rügyező bokor. Az aprócska kertek nagy részében gondosan ápolják azt a pár beültetett és csonkkányirbált törpefát meg virágzó gazt, de ettől még a természet hiánya nem kevésbé fojtogató. Ha véletlenül elhajtunk egy szűk kis bambuszliget mellett sajogni kezd a zöldet hirtelen értelmezni képtelen szemem, és azt képzelem, hogy kirontok a hátsó ülésről, bemászom, és beülök a közepére. Néha Tokió felé a vonaton becsukom a szemem, mert képtelen vagyok tovább nézni ezt a szögletes, színtelen zsúfoltságot. De ahogy a dél környéki nap éles kontúrokat húz a házszélekre, lehunyt szemmel is derékszögű vonalakat, és előttük a fáradságtól magukba roskadt testek amorf körvonalait látom. Észrevettem, hogy néhány kertben, de közterületen is fémes, vörös szalagokat kötnek az ágakra, állítólag hogy elijesszék a madarakat, így azok nem eszegetik le a friss hajtásokat. Amikor ezt meghallottam a torkomba tolult a düh, de ennek a dühnek nem volt iránya. Lecsúszott a második világháborús bombákról, az ötvenes évek városrendezési terveiről, az elnéptelenedett vidékről és túlnépesedő városokról, a helyhiányról, a tűzfalakra néző hálószoba ablakokról, és leginkább lecsúszott erről a jelenséget nekem bizonytalanul magyarázó japán nőről, aki éppen a napokban vásárolt egy új azáleát. Így visszanyeltem ezt a dühöt, és csak szomorú maradtam: olyan kevés itt a fa, hogy még a madaraktól is félteni kell őket.

A környéken nem áll meg minden háznál a szemeteskocsi, meghatározott pontokhoz kell elcipelni a zsákokat. Az adott sarkokon álló házak előtt ezért mindig halmokban várakoznak a pukkadozó zacskók, és ezeket a házakat nyáron ellepi a szemétszag. A városi varjak ezekből a szemeteszsákokból kaparjak ki a műanyagot, hogy fészket rakjanak belőle. Ha sokat sétálok ebben a főváros környéki Japánban drótokat látok, ha becsukom a szemem, kopasz, vékony fákat és alacsony házakat, a megmaradt színek is a március-áprilisi borúba enyésznek, és ez a párán át szűrt tompa szürkeség, az utak és a vakolat kemény felületei, az épületek sarkos körvonalai geometrikus hálót szőnek a gondolataimba. A szememet lepi el, de a gyomromban érzem ezt a mesterséges egyhangúságot. Ebbe a monotonitásba bomlasztanak bele áprilisban a cseresznyefák.

A cseresznyefa, japánul sakura, egyesek szerint az istenekről kapta a nevét. Régen a cseresznyevirágzás fontos viszonyítási alap volt a mezőgazdaságban. A földművesek ebből tudták, hogy elvethetik az első magvakat, ezért úgy gondolták, hogy a termés istenei ott vannak a cseresznyevirágokban. A sakura a „hely, ahol az istenek lakoznak”.

Tokió, Meguro folyó

Tokió, Aoyama temető 1

Aoyama temető 2

Aoyama temető 3

Shidarezakura, a lekonyuló agai miatt síró cseresznyefának nevezik

Kawasaki, Mizonokuchi

Mizonokuchi

Idén nagyon sokat késett a cseresznyevirágzás. És amint kibomlottak a virágok, azonnal hullani is kezdtek. Óriási szélrohamokkal és állandó esővel múlt el a március. Hetekig csak néztem a fák nyílni nem akaró bimbóit, aztán mikor egyetlen derűs nap után virágbaborult Tokió, napokig csak ültem a szobában az ablak előtt, néztem a reménytelenül ömlő esőt, hallgattam a szelet, ami úgy ropogtatta a házat, mint a földrengések, és arra gondoltam, hogy egyedül vagyok, és otthon nélkülem múlik el egy Húsvét. Látni a japán cseresznyevirágzást nagyon régi álmom volt, és ezért az álomért most magánnyal fizettem.

A két legelterjedtebb sakura fajta (a 42-ből :D) a somei yoshino és a shidarezakura

Tokió, Chidorigafuchi, a császári palota mellett

Két és fél évvel ezelőtt, mikor először voltam Japánban, Kiotóban láttam meg az első tökéletes juharfát. November eleje volt, a legtöbb fa akkor még nem fordult vörösbe, az a hatalmas, vén momiji az Ezüst Pavilon kertjében viszont ott állt tűzpirosan, rózsaszín levélszőnyegen, és tűrte azt az elviselhetetlen szépségét. Én abban a pillanatban, amikor ezt megláttam, elfelejtettem a körülöttem áramló embertömeget, megálltam az út közepén, néztem a fát és sírtam. Valahogy úgy, mint Mexikóban, abban a ronda beton autókölcsönzőben, ahová először mentünk a reptérről. Csak ott sötét volt, és nem látta senki.

Kiotó, Ginkakuji

Mikor megpillantottam Yokohamában az első tökéletesen virágba borult, megrendítően szép cseresznyefát, először megilletődtem, aztán vártam kicsit, hogy elérzékenyüljek, de végül csak az jutott eszembe, hogy letépek egy virágot, és megeszem. Japánban hagyományosan sóban eltett cseresznyevirágot szolgálnak fel a régen várt vendégeknek. Mikor Nobuval megérkeztünk, minket is ezzel fogadtak. Egy cseresznyevirágot kevés cseresznyelevéllel egy csészényi forró vízbe tesznek, ami itt kibomlik, mint a tealevelek. Magának a virágnak se illata, se íze nincs, a cseresznyefa levele viszont nagyon finoman, virágosan, visszafogottan cseresznyeízű. Pedig ez a fa nem hoz gyümölcsöt. Arra számítottam, mikor belekortyoltam, hogy olyan íze lesz, mint a sakuramochinak, egy rózsaszínes, rizsból készült édességnek, amit enyhén sós cseresznyelevélbe tekernek. De ebben a nyelvet maró forró sós vízben alig érzékelhető a cseresznyeíz, Nobu fel is nyögött undorában, és telekanalazta mézzel, amitől végképp menthetetlenül gusztustalan lett. Azt a 15 évvel ezelőtti langyos, tavaszi pillanatot juttatta eszembe, mikor az alsó kertben próbáltam forró sós vízzel leöblíteni a néhány órával azelőtt elfogyasztott krétarudakat.

Tokió, Machida, Ondagawa

Ondagawa

A japánok a 8. század óta ünneplik a cseresznyevirágzást. A 18. században a szamurájok megpróbálták elnyomni az akkor már ezer éves kultuszát, mert a gyorsan enyésző szépség mellett a gyorsan múló hatalom és élet jelképe is volt. Egyik nap a császári palotától sétáltunk hazafelé, már Yokohamában, Nobu anyukájával. A palota kertjétől halványrózsaszín cseresznyevirágokat káprázott a szemem az aszfaltra, mikor Nobu anyukája hirtelen felkiáltott. „Nézd, sakura!” Én meg felnéztem, talán kicsit ingerülten is, mert mit adhat nekem ez a környék, amire a délutáni rengetegről képzelegve nézni érdemes. Erőlködve meredtem arra a túlépített távoli dombra, és az oldalán ott állt egy virágzó fa, magányosan, a betonba zárva. Nem volt szép, bosszantó volt, oda nem illő, jelentéktelen. És mégis rá kellett néznem és emlékeznem kellett rá. Mert a sakura önmagában is szimbólum, mítosz, történelem, hisztéria és érzés. Teljes pompájával rivallja rád, hogy talán jövőre már nem látod.

...