19. A magány virága és a Mennyországé
Három éve, a tavaszi napéjegyenlőség évszakában költöztünk Japánba. A kínai naptár szerint. Mikor a fényes reggeleknek és a sötét délutánoknak ebben az ébren alvó országában a nappalok elkezdtek ráfolyni az éjszakákra. Olyan volt ez, mint ahogy a fehér tejszín csorog a kávéba, és az mégis sötét marad. Emlékszem Japán is sötét volt, olyan embertelenül sötét, hogy nem értettem, miért beszélünk Kantóban fényszennyezésről. Tokió, Yokohama, Kawasaki és a soha véget nem érő külvárosok hideg fényei szabályosak voltak és tompák, mint az üvegben a szentjánosbogarak, mintha nem világítanának meg önmagukon kívül semmit, a vonat ablakából nem láttam a tetőket és az utcát. Egyetlen ház ablakában sem égett a lámpa. Ebben a sötétségben miért nem látszanak a csillagok? „A fényszennyezéstől.” Magyarázta Nobu. Nem. Kantó fölött nincsenek csillagok. Mondtam én. Ohigan volt, mikor a szellemek visszatérnek - azok akiket nem várnak. „Itt vannak körülöttünk. Kétszer van egy évben Ohigan, ősszel virágzik h
