19. A magány virága és a Mennyországé

 

Három éve, a tavaszi napéjegyenlőség évszakában költöztünk Japánba. A kínai naptár szerint. Mikor a fényes reggeleknek és a sötét délutánoknak ebben az ébren alvó országában a nappalok elkezdtek ráfolyni az éjszakákra. Olyan volt ez, mint ahogy a fehér tejszín csorog a kávéba, és az mégis sötét marad. Emlékszem Japán is sötét volt, olyan embertelenül sötét, hogy nem értettem, miért beszélünk Kantóban fényszennyezésről. Tokió, Yokohama, Kawasaki és a soha véget nem érő külvárosok hideg fényei szabályosak voltak és tompák, mint az üvegben a szentjánosbogarak, mintha nem világítanának meg önmagukon kívül semmit, a vonat ablakából nem láttam a tetőket és az utcát. Egyetlen ház ablakában sem égett a lámpa. Ebben a sötétségben miért nem látszanak a csillagok? „A fényszennyezéstől.” Magyarázta Nobu. Nem. Kantó fölött nincsenek csillagok. Mondtam én. 

Ohigan volt, mikor a szellemek visszatérnek - azok akiket nem várnak. „Itt vannak körülöttünk. Kétszer van egy évben Ohigan, ősszel virágzik hozzá a higanbana, a pókliliom.” Mondta az apósom, én meg nem tudtam aludni, ültem a wécé linóleum padlóján, hánytam, olyan képtelen erővel, mint azelőtt soha, de mint azóta már sokszor, és nem tudtam hol az itt, és hol vagyok én, mert tegnap még otthon voltam.

 

Pókliliom

Augusztus közepén jöttem vissza Magyarországról, mikor már nem maradhattam tovább, és egy tisztességes búcsú az elmúlt három évtől már így is lehetetlennek tűnt. Az is volt.

 

Augusztus végén költöztünk Kiotóba, mikor a nyárba belefolyik az ősz, a hőségből kiszárad a pára, és beérik a rizs. Az elhaló nyári melegek évszakában, a kínai naptár szerint. Amikor, ha megjön az első hűvösebb eső, az utolsó kabócák hangját is kimossa a levegőből, és nappal, hónapok után először meghallod a madarak énekét is. Ahogy eltűntek a bútorok, úgy hámlott le az élet a kawasakii lakásunk szobáiról, nekidőltem az egyik idegen falnak, úgy néztem, ahogy pakolnak a munkások, és kiüresedik körülöttünk a tér, és már megint nem tudtam hol vagyok, mert két hete még otthon voltam, tegnap még otthon aludtam. Eszembe jutott anyósom, és összeszorult a torkom. „Milyen újra a lakásodban?” Kérdezte két héttel korábban. Nem értettem, miért beszél a lakásról. Tudta, hogy örülök, hogy Japánban vagyok. „Az a hely sosem volt az otthonom.” A bőröm alá fagytak a szavak, úgy mondtam, hideg utálattal, mintha még számítana.

 

Ahogy ott álltam Kawasakiban ebben a kisöpört betondobozban, ahová nemsokára megjött megint az anyósom, egy nagy kosár rizsgombóccal – mert hiába visz magukhoz kocsival, és alig húsz perc az út, hátha megéhezünk – elviselhetetlenül nehéz volt a levegő, mert már lekapcsoltuk a villanyt, és leállt a légkondi, és mert bántam, hogy két héttel azelőtt nem mondtam csak annyit, hogy jó itthon a lakásomban. Hiszen már nem számított.

 

Azt hiszem, tapintatlan voltam anyáddal. Mondtam Nobunak. 

„Azt hiszed nem tudja, mit gondolsz? Májusban, mikor eljött hozzám ugyanezt mondta ugyanezekkel a szavakkal.” „Ez a hely sosem volt, és nem is lehet az otthonotok.”

 

* * * 

Kiotó forró, mikor megérkezünk, és arra gondolok, hogy szeretném, ha megégetne és felfalna a hő, mert érezni akarom a várost, úgy ahogy van, és azt akarom, hogy nyomot hagyjon rajtam. A metróból egy parkba jövünk fel, egy sekély, tiszta folyóval és magas dombokkal. Nem tudok beszélni, mert úgy fáj a torkom, mintha fojtogatnának. A költöztetők lassúak, órákig várakozunk a poros dobozok között, és örülök neki, hogy minden mocskos és rendetlen.

 

Eltelik Kiotóban két hét, boldog vagyok, annyira hogy néha el kell hallgatnom, mert vannak pillanatok, amelyeknek a szépségét képtelenség elviselni, de sírni azt nem lehet. Nem akármikor, nem egy koszos busz robothangjától vagy egy lustán csámcsogó szarvastól, akit minden nap látok. Kiotó zöld, minden hajlatát belepi a moha, és úgy szeretem, mint még soha, keserűség nélkül. Nézem a szelíd hegyeit, amik körülveszik, és úgy képzelem ilyen lehet szeretni egy gyereket. Mert egy férfit nem ilyen.

 

Az elmúlt néhány hétben Nobu és én nem beszélünk sokat. Ülünk a lakás két nem túl messzi végén, és azt gondoljuk, amiről nem lehet beszélni. Az este lágy, beéneklik a harangbogarak, és a nyitott ablakon át körbesimogat Kiotó illata, a fahéjtól, a füstölőtől és az elázott cseresznyelevelektől édes a levegő, és mégis könnyű. A csend. A csend köztünk meg nehéz és szomorú, mint egyszer talán valamikor régen, de nem emlékszem mikor és hol, mert nem gondolok rá. „Sosem voltam még ilyen magányos és gyökértelen.” Mondja Nobu, és én nem értem, mert Japánban vagyunk, és Japánban, ahogy Tokióban nem voltak csillagok, nincsenek gyökerek sem. Egy teljes hétig nem értem, mert túl boldog vagyok, és mert régóta nem voltam ilyen messze, ilyen közel egy otthonhoz. Mert ebbe a városba szerelmes vagyok, és szerelmesnek lenni falakba és domborulatokba olyan, mint hazaérni. 

Aztán az őszi napéjegyenlőséggel az éjszakák sötétje hosszabb lesz a nappaloknál, és megint eljön az Ohigan, kinyílnak a pókliliomok, ahogy apósom mondta, és magukkal hozzák a szellemeket. Az elhomályosuló emlékek, a beteljesületlen szerelem, a magány, a halál, a túlvilág és az újjászületés virágai nemsokára körbehajladozzák Kiotót – a földjeit, ami eteti, a temetőit, ami betakarja, és a kertjeit, amitől halhatatlan, és amiket egy elképzelt Mennyország mintájára építettek.

Mostmár biztos vagyok benne, hogy a pókliliom ébresztett fel.

 

A Lótusz szútrában Buddhára vörös virágok hullanak az égből, ezért Kínából Japánba telepítették a vörös pókliliomokat. A rizsföldek mellé, hogy a mérges szirmai és mérges szára megölje a földet rongáló rágcsálókat, és a temető mellé, hogy megölje a dögevőket, amik kikaparnák a frissen eltemetett holttesteket. Szellemvirágnak is nevezik, mert úgy reszket a szélben, mint egy kísértet, és a holtak virágának is, mert úgy vezeti az újjászületéshez a holt lelkeket, mint egy hangos, véres folyó, és mert elválasztja a földi világot a túlvilágtól. Amíg virágzik, nincs levele, és amíg levelet hoz, nem virágzik. Ahogy egy kínai legenda mondja, a virág és a levél tündére hiába szerelmesek, sosem találkozhatnak. Így lett a pókliliom az elválás virága, azoké, akik soha többé nem láthatják egymást.

 

„Emlékszel anyám barátnőjére, Inue sanra? O nem jár Kiotóba.” – mesélte korábban Nobu – „Fél. Kiotóban hemzsegnek a haragvó holt lelkek.”

 

Mielőtt összeköltöztünk Pesten, Nobu egy öregemberrel élt. „Ráncos és éhes.” Mondta Nobu. „A konyhában ül.” És beszél hozzád? Kérdeztem. De nem beszélt soha.

 

A pókliliomról, az Ohiganról és a néma szellemekről egyszerre eszembe jut a saját értelmezhetetlen csöndem, és azok a három évvel ezelőtti áprilisi hetek, mikor beköltöztünk az első japán lakásunkba, és heteken keresztül nem beszéltünk Nobuval, mert én képtelen voltam rá. Akkoriban sokat gondoltam a sápadt és gyönyörű szentendrei utcalámpákra, amiket önként hagytam el, és a magányra, amit akkor se megérteni, se megnevezni, se elengedni nem tudtam. Még nagyon sokáig.

 

A pókliliomnak kilencszáz neve van. Van aki a Pokol virágának hívja, van aki a Mennyországénak. De, ha egyszer leszárad az összes tolakodó vörös virága a francba, elmúlik vele a pokol is, és a magány is.

 

Ezt most megyek, és elmondom Nobunak. Hátha elhiszi egy éjszaka erejéig.