18. Történetek az eltűnésről

A vonat üresebb, mint máskor, napok óta. A hangos bemondóban a vonatvezető a köhögési etikettről hadar. A vonaton szinte mindig csönd van, álmos, szenvtelen csönd, az emberek úgy ülnek roskadtan és fehéren egymás mellett, mint akikből kivérzett a szenvedély. Kerülik a szemkontaktust, és mintha itt, a vonat világában nem történhetne egyáltalán semmi, egymásra sem néznek, így büntetlenül fürkészhetem őket. A gyönyörű férfiakat és nőket sem látja senki. Sokszor gondolkozom azon, ki lehet közöttük szerelmes, vagy ki az, akit szeretnek, és hol van az arcon az a rándulás vagy ránc, amin keresztül a kölcsönös vágy átjut ezen a titokzatos közömbösségen. De nem találok semmit. Nem tudom, hogy ki szerelmes, és ki az, akit viszont szeretnek.

Most, hogy üres a vonat, a csönd egyenesen feszült, és gyűlölködő. Akárhányszor vonatra szállok, érezzük ezt mindannyian. Ha nem is látom, hogy ki az, aki szeret, azt látom, hogy ki az, aki fél. Mellettem az egész soron nem ül senki, szemben meg csak ketten, az üléssor két ellenkező végén – egy gimnazista diáklány, aki széles papír maszkot visel, ami az egész arcát eltakarja, és egy középkorú nő. A diáklány egy óriásit tüsszent, majdnem előreesik, aztán visszazuhan a helyére. Az idősebb nő felé fordul, látom, ahogy az arca elnyúlik a borzalomtól. Lassan, utálattal végignéz a lányon, aztán felmarkolja a csomagjait, és átvonul a szomszéd kocsiba. Ketten maradtunk. Én, aki vigyorogva bámulom, amint trappolva távozik, és a lány, aki félvakon gyötrődik a sarokban a pollen allergiájától. Van abban valami bűnösen szórakoztató, hogy a corona vírus éppen akkor a leghangosabb, mikor egész Japán a könnyeiben és a taknyában fuldoklik a cédrus fák virágpora miatt.

Az iskola, ahol tanítok egy régi, Showa-kori beton épület harmadik emeletén van, ami az első nagyobb földrengésben ránk fog omlani. Néha, ahogy az ablakból a fekete folyót nézem, fölötte a kétemeletes, rozsdaleves autópályával, elképzelem, ahogy ez a felüljáró a rettentő póklábaival megremeg, és oldalra dől, mint egy felfordult bogár. Az iskola egyetlen, tágas szobából áll, régi, összekarcolt székekkel és asztalokkal, az ajtó mellett egy felállított matraccal. Ezen alszik a főnököm, ha túl részeg, hogy hazamenjen. A mennyezet alatt, a fóliába tekert gázcsövek időnként hangosan felsisteregnek. Ilyenkor egy pillanatra azt hiszem, hogy valami kigyulladt. A falak foltosak a lekapart matricáktól, a padló mocskos, és valami állandóan bűzlik, vagy a sör, vagy a régi függönyök, vagy a szombat óta a konyhában rothadó hagyma. Néha olyan kupleráj van, hogy beleszédülök. A polcokról folyik le a sok fölösleges holmi. Nemrég, ahogy megérkeztem, felkaptam a két párzó elefánt és egy meztelen nő fotóját, és bevágtam a kukába. Volt annak a nőnek a tekintetében valami elviselhetetlenül kiszolgáltatott. Már nem bírtam tovább nézni.

Én nyitom az iskolát, ahol sokszor egyedül vagyok, a fogasra akasztom a kabátom, és tudomásul veszem, hogy a fekete bőrkorbács még mindig a fogasrács tetején hever, a szíjai rálógnak a tanítványaim kabátjára. Bekapcsolom a fűtést, és a levegőben egyszerre szétömlik a gázszag. Megtöltöm a vízmelegítőt csapvízzel, elfelejtem, hogy a teteje törött, és nem vigyázok, így leszakad a testéről, és csörömpölve rázuhan a mosogatóban álló ételmaradékos edényekre. Visszaillesztem a tetőt a helyére, rávágok párat, hogy rendesen zárjon, aztán a nagy, fekete, fényes asztalnál lehuppanok a bőrkanapéra, és várom, hogy megérkezzen az első tanítványom.

Ma Hiro jön elsőként, egy húsz éves, elegáns fiú, barnára festett hajjal, és olyan elutasítóan érdektelen arckifejezéssel, amilyet csak a vonaton látok, az iskolában soha. Megdöbbentően tudatlan, és mégis, van valami bájos az udvariatlan mogorvaságában, meg ebben a mosolytalan életuntságban, amivel tökéletesen kizárja magából a környező világot. Egy másik asztalhoz ül le készülni, hátat fordítva nekem, de mikor eljön az órakezdés ideje, odaszólok neki.

-          Idejössz a fekete asztalhoz? Itt több a hely.

Nem válaszol, csak némán feláll, és üres tekintettel leül velem szemben. Engem meg akárhányszor ránézek, elfog a jókedv.

-          Mi a helyzet? – kérdezem.

-          Nem – közli, majd elhallgat megint.

-          Úgy értettem, hogy vagy.

-          Aludni akarok.

-          Most mondanám, hogy feküdj le, kényelmes ez a kanapé, néha a főnökömet is itt találom reggel, de lehet, hogy inkább tanulnunk kéne. Nem aludtál tegnap?

-          Háromkor feküdtem le.

-          És mikor keltél fel?

-          Tizenegykor.

-          Az kilenc óra alvás. Nem elég?

-          Nem, mert az alvás a hobbim – elmosolyodik.

-          De Hiro, ha alszol, nem vagy magadnál. Nem szereted az életet?

-          Nem.

Van, akivel kínszenvedés a beszélgetés, Hiroval nem az. Akármilyen félénk, végtelenül szórakoztat. Ahogy a következő tanítványom, G. is. G.-t régóta ismerem, két és fél éve. Ő volt az első japán, akivel az iskolában beszélgettem, folyton elhalmoz házi édességgel. Egy ötven éves, mindig bizakodó mindig kedves nő, pedig két autista gyereket nevel, és nővérként az egész családját ő tartja el, miközben tehetséges fogyatékosoknak szervez koncerteket. Azt állítja, olvas az emberekben, néha jósol nekem, a kártyái szerint nem lesz gyerekem. Leül az asztalomhoz, és mosolyog, mint mindig.

-          Híreim vannak – mondja G.

Mindjárt a nadrágomba vizelek, úgyhogy félbeszakítom, és megkérem, hogy várjon, aztán ahogy teát készítek, és rángatom a vízben a filtert, arról fecsegek, hogy mennyire unom ezt a fekete teát. Olyan az illata, mint egy szeretőé citrus fürdő után. De az íze, mint a mosogatószeré. Aztán jókedvűen levetem magam vele szemben a forgó székre.

-          Na, mik a híreid? – vigyorgok.

-          Megölte magát az anyám.

A szája szélén még mindig valami furcsa félmosoly bujkál, én meg érzem, ahogy az arcomról lefolyik a kedély, és mélyebbre süllyedek a székben. Veszek egy levegőt, valamit mondani akarok, de csak ülök, nyitva maradt szájjal. Hiszen ismerem az anyja történetét, sokat mesélt róla, arról, hogy idős, de eddig fürge volt, és társasági, nem ült otthon soha, kilencven évesen is sok barátja van. Aztán egy éve leromlott az állapota, fájdalmat okoz neki a mozgás, többé nem tud eljárni otthonról. Fárasztja G.-t, mert lehetetlenül viselkedik, nem tűri ezt a váratlan magányt. „Azt szeretném, ha meghalna.” – mondta egyszer G. Hirtelen átfut az agyamon, ami eszembe jutott akkor, amikor először beszélt róla, a szobájához kötött, őrjöngő anyjáról. Akkor azt gondoltam, hogy egy ilyen ember meg fogja ölni magát. Ezek kimondható gondolatok?

-          Mi történt? – kérdezem végül.

-          Felakasztotta magát. Az apám már régóta nem él, de anyám a szekrényben tartotta a ruháit. Elővette egy övét, és felakasztotta magát a ruhakampóra. Tudod, öreg volt már és gyenge, könnyen eltört a nyaka. A testvérem talált rá.

-          Nagyon sajnálom – mondom, bár mindegy volt, hogy hozzáteszek- e ehhez valamit vagy sem.

-          Én… – folytatta – nem voltam vele kedves. Mostanában mindent elfelejtett. Elkeverte a banki papírjait, egy álló napig kerestem őket. Ideges voltam. Aztán délután elesett. Megsérült az ujja. Be kellett vinnem a kórházba, és ez felbosszantott. Ijedt volt, és kicsi, egészen kicsire töpörödött, bánta, hogy nem vigyázott, de én türelmetlen voltam. „Állandóan valami bajod esik” – veszekedtem vele. Aznap este akasztotta fel magát. Hagyott egy rövid levelet is. Bocsánatot kért, amiért a terhünkre volt.

Bámulom az asztalt, és akaratlanul is látom köztünk ezt az idős nőt, akit megnyomorított az idő, ahogy egyedül ül a bekötött ujjával, aztán a halott férje szekrényében keresgél, és megírja az utolsó levelét, mert már valóban nem volt miért élnie. És ezt nem csak ő tudta, hanem körülötte mindenki. Ránk ül a csönd, és nem gondolom, hogy meg kellene törnöm. Erőlködöm, hogy legyűrjem a bőgést, illetlen volna, és hiteltelen G. keserves mosolya előtt, egy idegenért, akihez semmi közöm.

-          Szerintem mindenképpen megölte volna magát, ez az egész nem rajtad múlt. Ha nem most, megtörtént volna máskor – mondom, és hiszek is ebben meg nem is.

-          Talán igazad van. Emlékszel, hogy megkérdezted, tettem-e újévi fogadalmat?

-          Emlékszem. Új munkát szeretnél.

-          Kedves szeretnék le az idősekkel. Mindannyiukkal.

Miután G. elmegy, beleragadok a gyászba, amit itt hagyott, és úgy ülöm végig a szüneteket, ahogy Hiro ült itt reggel, mosoly nélkül, mint egy áramtalan gép.

Az utolsó tanítványomtól összeszorul a gyomrom. K. az, régen láttam. Nem kedvelem ezt a férfit, ritkán jár hozzánk, nem órára, hanem a délutáni klubba beszélgetni, de inkább csak ül zárkózottan a többi üzletember között, olyan hűvös és kifürkészhetetlen mosollyal, ahogy régen a nagyapám. Mikor menni készül, csak feláll, és köszönés nélkül otthagy mindenkit. Nekünk, kettőnknek, tulajdonképpen, semmi mondanivalónk nincs egymásnak.

-          Hogy vagy? – kérdezem, miután elhelyezkedik az asztalnál.

-          Semmi különös.

Egyedül vagyok vele, nincs ma rajta kívül egyetlen vendégünk sem, így nem számíthatok rá, hogy valaki előttem elégelje meg a csendet. K. viszont nem kérdez vissza, és nem is mond semmi többet, én meg fáradt vagyok, annyira, hogy átfut az agyamon, hogy azt csinálom inkább vele, amit ő velem, addig hallgatok, amíg meg nem mukkan. De aztán erre mégiscsak képtelen vagyok, a csend jobban idegesítene, mint a saját semmitmondó erőlködésem. K.-t most látom idén először, így az előző évéről kérdezem, megkérem, hogy írja le, mit jelentett neki a tavaly egyetlen kanjival. Ez egy régi japán szokás, minden év decemberében a kiotói Kyomizu templom szerzetese választja ki a Japán elmúlt évéhez leginkább illő szót vagy karaktert. Ez ugyanakkor Japánról szól, nem az egyes emberek saját életéről. Tavaly azonban G. egyszerre nekem szegezte a kérdést, és az ötlet annyira megtetszett, hogy azóta én is felteszem mindenkinek. K. meglepődik. Úgy néz rám, mintha nem akarna válaszolni. Elé tolom a naplóm, hogy írja bele. A legtöbb japánnal ellentétben azonban alig gondolkozik.

-          „Megbecsülés” (謝) – mondja, és belekanyarítja a naplómba.

Nem választott szokványos kanjit. Ránézek, hátha megmagyarázza, de továbbra sem szól egy szót sem, és úgy ül, szenvtelenül, mint akinek semmi kedve beszélgetni. Megmutatom neki a többi bejegyzést.

-          Nézd. Az emberek többsége azt választja, hogy „élvezet”, „munka” vagy „fáradság”. Te miért választottad a „megbecsülést”?

-          Mert megváltoztam. Sok céges eseményünk volt, és ezeken nagyon sokat ittam. De már nem iszom.

-          Egyáltalán?

-          Egyáltalán.

-          Remek döntés… én iszom minden nap – megfordul a fejemben, hogy hátranyúlok most is egy sörért, de végül meggondolom magam, az iskola olcsó happósújától mindig rosszul leszek. – Mi történt? – kérdezem.

-          Tavaly beteg lettem.

-          Súlyosan?

-          Az orvos azt mondta, hogy meghalok. Aztán mégsem haltam meg. 

Én mit mondhatnék ennek az embernek a halálról?

-          Értem… akkor ez egy nehéz, de pozitív év volt – mondom, de azt sem tudom, mit beszélek, zavarban vagyok, mert a halálról beszél ő is, miközben olyan közönnyel ül velem szemben, mintha az akarata ellenére lenne itt, és kényszerítenék, hogy a tolakodó kérdéseimre válaszoljon. – Mit éreztél, mikor az orvos közölte, hogy meg fogsz halni?

-          Nem tudom. Furcsa volt. Végiggondoltam az életem. Rájöttem, hogy nincs senkim. Nem gyászolna meg senki.

Azt gondoltam van családja. Egy szigorú, felelős családapának tűnik. Nem tudom, mit mondhatnék, ma már másodszorra, de K. magától folytatja:

-          A halálom egyetlen embert sem szomorítana el. És ez megnyugtatott. Senkinek nem okoznék fájdalmat, így hát nyugodtan meghalhatok.

A zavaros benyomásaim közül próbálom a lehető leggyorsabban kihámozni azt, ami egy ilyen kijelentés után az arcomra ülhet. Következmények híján nyugodtan eltűnni sajnálatos vagy lenyűgöző?

Lenyűgöző.

-          Ez egy nagyon önzetlen gondolat. Még senkit sem hallottam így beszélni a halálról – mondom, K. meg elmosolyodik, de nincs ebben a mosolyban semmi közeledés, semmi kedvesség. – És mit kezdesz ezzel az új eséllyel? – kérdezem.

-          Olvasni szeretnék.

-          Miről?

-          Történelemről. Meg a világról.

Alig néz rám, engem meg hiába zavar őszintén a szűkszavú távolságtartása, azon kapom magam, hogy már nem színlelem a mosolyt. Feláll, de most először nem egy szó nélkül.

-          Miért gyűjtöd a tavalyi évi kanjijainkat? – kérdezi hirtelen, az első kérdés, amit feltesz.

-          Mert ha rájuk nézek, emlékszem a történetre, és így mindenkiről van egy rövid történetem.

Bólint, fogja a kabátját, és mielőtt kilép az ajtón még halkan hozzáteszi:

-          Nagyon jó ötlet.