17. A tájfun

Hőséggel és párával érkezik a tájfun a Fülöp-szigetek felől, maga előtt tolva a nehéz trópusi levegőt, és ahogy ez rátelepszik a vihar előtti feszült városra, mindent ellep a rothadás szaga. A levegő nedvesen bűzlik. 

- Érzed ezt a szagot? – kérdezi Nobu beleszívva a feltámadó szélbe. 

Ez az ország oszlik. 

Szombaton a japán keleti parton mindannyian a tájfunt várjuk. A boltokból pénteken kiürül a hal, az instant rizs és a sör, az üres polcok között hosszú sorok állnak. Ezt jelenti itt, ha egyetlen napig nem nyit ki semmi. A part menti vidékek vannak nagyobb veszélyben az áradások miatt, Chiba talán napokra magára marad az októberi sötétben, de az a magas, dombos környék ahol lakunk – hacsak nem csavarja ki a szél a villanyoszlopokat, és tépi le a tetőket – biztonságos. Kikezdhetetlenül középszerű még egy tájfun alatt is. Így hát viszolyogva nézem magam körül ezt a tömeghisztériát.

A 19. tájfun közelít felénk, annyi van belőlük, hogy számot kapnak, mint az utcák. Kantót, ahol lakunk általában a tájfun széle éri csak, de ez az egy most végigtarolja. Szombaton zárva marad minden, az éttermek, a szupermarketek, az éjjel-nappali boltok, és nem mozdul semmi. Üresek az utcák, lezárják a repteret, az autópályát, leállnak a vonatok, a vihar őrjöngése elől olyan némaságba burkolózik a város, mintha egyszerre kiszippantották volna belőle a hangokat. Szinte káromlás ebben a várakozó csöndben, ahogy ez az orfeusz bülbül ordítani merészel az ablakunk alatti szilvafa csonkján.

Esni kezd, először ártalmatlanul, aztán vehemensen, heves lökésekkel végigsöpri a szürke háztetőket, függönyt von a táj elé, se a szomszédos dombot, se a távoli felhőkarcolókat nem látom. Ennek a városnak igazán jól áll ez a vastag, szürke vízköd, mintha a házak zavaros geometriája egyszerre elnyelné önmagát. Szakadatlanul esik órákon át, én zongorázom, Nobu gitározik, aztán nekiáll főzni. Egy átlagos családnak talán ezt jelenti a tájfun: hullámzón dübörgő, túlzabált, kényelmes aggályt.

A vihar este tetőzik, szaggatja a fákat, de csak néhány vadul táncoló, sötét lombot látok. Aztán a ház megrándul, majd remegni kezd.

- Földrengés – mondom.

Nobu mellém lép, de nem érez semmit. Hiába rázkódunk láthatóan, én meg az asztal.

- Ez a szél – vágja rá, és visszamegy mosogatni.

Pedig az elmúlt 70 év legnagyobb vihara közben földrengés van, és valahol messze Kagoshimában kitör egy vulkán.

A tájfun észrevétlenül áll tovább, és visszatér a csend, olyan hirtelen, hogy nem is érzékeljük ahogy a sípoló lökésekből mozdulatlan nyugalom lesz. Éjjel lemegyünk megetetni a kóbor macskákat. A vihar a házunk körül még nyomot is alig hagy, csupán leszaggatott levelekkel szórta puhára az utcát. Mi, akik ételszagban tespedtük végig a veszélyt, a hírekben látjuk csak, hogy mi történik körülöttünk.

Előkerül néhány holttest, néhányan eltűnnek. Hogy a duzzasztó gátak ki ne robbanjanak, a folyókba eresztik belőlük a vizet, így a szomszéd Tamagawa áttöri a töltéseket, és messzire árad, a környékünkön lévő állomás szennyes, barna vize alá kerül. A földcsuszamlás és az áradás elsöpör néhány házat, és elönti a földszinteket. A tokiói öbölben elsüllyed egy hajó, Naganóban összeomlik egy híd, és a Chikuma folyóban úsznak a shinkanzenek. Tömegeket evakuálnak az éjszaka folyamán, lappang körülöttünk a tragédia, de messze van mégis, mint mindig. Most az halott, aki Panamából hajózott ide, aki néptelen városszéleken roskatag bádogházakban lakott, aki a kocsijában éjszakázott, és aki nem ébredt fel arra, hogy a házába nyomuló hideg vízben fuldoklik. Én csak a sarat látom, amivel a Tamagawa okádta tele az útjába kerülő betont.

Bár éjjel több állomást elöntenek a folyók,  vasárnap reggelre elszivattyúzzák a vizet, és délelőtt már zavartalanul közlekednek a vonatok. A Tamagawa gyorsan visszahúzódik, így hát délután elmegyünk megnézni, hogy a partjáról időben el tudtak-e menekülni az ott lakó hajléktalanok. A tisztára fújt égbolton tündököl a lemenő Nap, szépségét rászórja a sárra és a szétterített hordalékra. A hajléktalanok holmijai taligákra pakolva sorakoznak a parton. A híd alatt tökéletes rendbe pakolva szárogatják az elázott csomagokat, az arcukon nyoma sem látszik a nyomornak. Úgy heverésznek az elnyűtt kupacok között, mintha uralkodók volnának, nem nincstelenek. Mi pedig ott ülünk velük a töltésen, a többi megszeppent környékbelivel együtt nézzük a tájfun utáni Kawasaki lehetetlen színeit.

Mikor besötétedik, felmászunk a folyó menti kis dombra a szentélyhez, amit magas fák takarnak el. Valaki más szemével nézek körül, és ettől az összetéveszthetetlenül japán, hétköznapi szépségtől elfog egy régi rajongás. Talán hónapok óta először. Előttünk egy idős, meghajlott asszony lépeget. Lépcsőről lépcsőre vonszolja lassan nehéz bevásárló kocsiját. Aki csak elhalad mellette, segíteni akar, de nincs rá szüksége. Mögötte bandukolunk, minden apró fa szentélynél megáll imádkozni. Fent, a főszentély előtt rám néz. A szeme sötét és üres, mosolyog, a félőrültek kedvességével. 

Imádkozunk vele mi is ezekhez a furcsa, személytelen istenekhez, azokért, akik többet kényszerültek érzékelni a világból szombat éjjel és most vasárnap este, mint mi ketten.