15. A vonatok különös szomorúsága

Amikor megjött a tavasz, először megjelentek a sötétrózsaszín szilvavirágok, a szilvafa göcsörtös, vastag ágain februárban, aztán megjelentek a viharok, hirtelen, ideges szélrohamokkal, a széltől átaludhatatlan éjszakákkal, és márciusban megjelentek újra az öngyilkosok.

Körbeértek az évszakok. Újra költenek a hiyodorik, azok a rigónagyságú szürke madarak, amik úgy visítanak a villanypóznákon, és április óta minden hajnalban az ablakom fölött is, hogy disznóvágáson érzem magam. Utánanéztem a magyar nevének. Orfeusz-bülbül. Orfeusz. Emlékszem, egy éve, mikor először ébredtem Japánban, az Orfeusz-bülbül hörgésére ébredtem, meg a varjak bőgésére, és megfogalmaztam magamban a légkör első, elemi különbségét. Itt nem csicseregnek a madarak, hanem visítanak, mint a disznók, meg ugatnak, mint a kutyák. 

hiyodori egy félkopasz cseresznyefán

Aztán májusban valami zúgni is kezdett. Napnyugta után, a sötétben felzúgtak a füvek. Nem ciripelve, ritmikusan, hanem hosszan, szünet nélkül, fülsiketítően élesen. Nem állati, mechanikus zajjal mint amikor begerjed egy hangfal. Mi az isten ez már megint?

- Sírnak a lárvák. – mondja Nobu.

- A lárvák. – Mondom én, és elképzelem a kövér, gyűrűs fekete testüket, ahogy tátott pofával zúgnak.

- Azt mondják, a mimizü sír, a földi giliszta.

- És ez biztos?

- Városi legenda.

 Késő tavasszal Tokió sötét utcáit a föld alól besikítják a giliszták.

Ezek szerint van valami közös a giliszták és a vonattal közlekedő tokiói tömeg elmeállapota között. Csupasz, összenyomott valónkban ordítunk a föld alatt.

Ahogy régen március végén a cseresznyevirágzás jelezte, hogy elkezdődhet a vetés, most is az jelzi, hogy vége a tanévnek, a pénzügyi évnek, a felvételiknek, és elkezdődik valami új. A haladás vagy a lecsúszás. Japánban a cégek és az iskolák márciusban zárják az évet, és áprilisban kezdik. Így március közepén már egyértelmű és papíralapú a sikertelenség. Jön az egyetemnek nevezett szabadság néhány boldog éve, szünettel vagy szünet nélkül elkezdődik a munka, vagy folytatódik ez a börtönszerű katatón rutin, amiből az ország csakis egyszerre és csakis néhány napra lélegezhet fel. Ezt a levegőtlen ciklikusságot ünneplik ma otromba szépségükkel a cseresznyefák.

Aztán ahogy kibomlanak és elvirágzanak a fák, megint heti rendszerességgel késnek a vonatok. „Személyi sérülés”. Ez áll a vonat képernyőjén. „Baleset” a Google mapsen. Olyan ez, mint Orefusznak hívni azt a sivalkodó, undok madarat. Nem teszik, pedig lehetne a nevén is nevezni azt, ami történik, és ami egyébként mindenki számára egyértelmű. Lehetne a halált annak nevezni, ami, halálnak. Ha már részt veszünk benne.

Japánban az öngyilkosok nem láthatatlanok, mint Magyarországon, itt az ismerőseink. Ők a várható kiszámíthatatlan. Felismerjük őket a feltorlódott tömegben, a várakozásban, meg a dühben. A legalantasabb fajta dühben, ami nem érti, hogy a napi rutinnal miért nem takarítanak fel fél óra alatt, és miért késik minden vonat még órákkal később is. Mint egy túl gyakran látott kellemetlen ismerőst, együtt gyűlöljük őket, mi, a megváratott, összepréselt, kialvatlan tokiói tömeg.

- Ma ketten is ugrottak. – mondom az egyik tanítványomnak, egy ötven éves üzletembernek tegnap.   

- Ketten is? Nem tudtam. 

- Egy reggel, egy meg délután. Pedig ezen a vonalon nem szoktak. – hiszen vannak vonalak, ahol „szoktak”, és vannak ahol „nem szoktak.”

- Mit gondolsz, mikor a vonat képernyőjén „Személyi sérülést” látsz? – kérdezem.

Felnevet azon az érdes, mély hangján, amit annyira szeretek hallgatni, egyszerre nevet saját magán és rajtam.

- Arra, hogy ma elkések, és kevesebb pénzt kapok. 

Mikor abban az istenverte óvodában dolgoztam, én is erre gondoltam.

Tokiót a vonatok tartják mozgásban. A híresen pontatlan vonatok, amelyek ha meghibásodnak, ha kigyulladnak, ha ölnek, a város megtorpan. Tokióban nincsen pótló busz. Addig várakozunk az állomáson, amíg a szerelvényt el nem vontatják, vagy amíg a sínekről és az ablakokról le nem mossák a vért. Késés esetén a jegykapuknál igazolást osztogat a vonattársaság. Nobu májusban minden nap vitt egyet a munkahelyére.

Mindig mondom a tanítványaimnak, hogy mi magyarok, és japánok testvérek vagyunk. Három világranglistán is egymáshoz ragadtunk, mint egy torz sziámi ikerpár: a nők tíz százalékos parlamenti képviseletében, a lefelé csúszó sajtószabadságban és az öngyilkossági rátánkban.

- Láttál már halált? – kérdezi egyik nap a főnököm.

-  Nem. – mondom. És te?

- Halált azt én sem, de egyszer a vonaton álltam, mikor valaki ugrott. Hirtelen fékeztünk, aztán a vonat hol előre lökött, hol tolatott. A vonatvezető nem tudta, hogy mit csináljon, mi viszont tudtuk, hogy mi történt.

Néhány hónapja egy kollégám felesége agyvérzést kapott. „Zavart lett, mintha félálomban volna.” – mondta a kollégám. „Még rendbe jöhet. De az is lehet, hogy így marad, mint annak idején az apám.” – fűzte hozzá a főnököm, és felröhögött azon a színtelenre ivott, visszataszító hangján. Akkor is pontosan úgy röhögött, mint most, mikor erről az öngyilkosról beszélt.

Igen, én is az öngyilkosokra gondolok, mikor váratlanul fékezünk, és erre gondol más is körülöttem. Látom az arcukon. „A japán vonatok öngyilkosai a pillanat reménytelenségében ugranak.” – mondta egyszer valaki, de már nem emlékszem ki. Nem volt igaza. Ma már legalábbis biztosan nincs igaza.

Nehéz a sínekre kerülni, aztán ott is maradni. Tervezni kell. Először is olyan állomást keresni, ahol nincsenek peronzáró kapuk. Ennek például megfelelne a mi állomásunk, de ez önmagában még nem elég. Az állomás szűkebb kell, hogy legyen, olyan, ahol két vágány van csak, nem négy, mint nálunk. Fontos, hogy ne álljon meg, csak áthaladjon a gyorsvonat. Négy vágány esetén a gyorsvonatot a középső vágányokra terelik, odáig pedig senki nem jut el anélkül, hogy a peronőrök észre ne vennék. A gyorsvonatnak közvetlenül a peron mellett kell átsöpörnie, és akkor az valóban elsöpör.

Az öngyilkosságnak ezeket a szabályait Tokióban mindenki tudja.

Peronzáró kapu a shinkanzen mellett

Ahogy azokon a bizonyos kis állomásokon állok, látom, ahogy közelít az expressz, és érzem, ahogy arcul csap a vonat előtt tolt levegő hűvös tömege, mindig összerezzenek. Elképzelem az ugrást, a berepedt szélvédő csörömpölését, meg a vért, hogy ez a férfi, aki itt mellettem áll, és át-átlép a sárga biztonsági vonalon, végül ugrik. Az istennek nem tud a fal mellett állni. Nem akarom, de látom a képet a véres orrú shinkanzenről, ami néhány napja egy alagútban ütött el egy férfit. A shinkanzen sínei magasan, egy gáton futnak. Ez a férfi felkapaszkodott, és megvárta a sötet alagútban. A vére úgy kenődott végig a vonat fényes, fehér orrán, mint a bogarak vére az autó szélvédőjén. Félek, hogy ez a férfi itt mellettem nem akar élni. Közelebb lépjek, vagy csukjam be a szemem? De nem mozdulok, csak nézem. Aztán a vonat áthalad előttünk, és nem történik semmi. Csapkodja a síneket, zörög rajta a nehéz fém.
Mindegy, hogy fél pillanatra, biztos vagyok benne, hogy fáj.

Lehet bár többnyire az anyagi csőd halálneme, Japánban ezt a fajta öngyilkosságot büntetik. Egy ugrás 250 millió forintba kerül a hozzátartozóknak. De még soha nem fizette ki senki.

- Mit gondolsz erről a büntetésről? - kérdeztem egy tanítványom.
- A vonattársaság csak a takarításért fizet, nekik az öngyilkosság nem kerül semmibe. Nem őket, engem kellene kárpótolniuk.

Felnevet. Én is felnevetek. Nincs kedvem hozzá, de ha nevet, nevetek én is. Itt illik túlreagálni, kiabálva lelkesedni, hangosan elszörnyedni; ha nevetnek, együtt nevetni, úgyhogy mi is udvariasan kiröhögjük egymás embertelenségét.