9. Tokió, a falu

A Gotokuji templom koszos macskái hívogatnak

Mikor először megismertem, Tokió azonnal meggyőzött. Utálom. A modernségével, a káoszával, a tisztaságával, a vibráló színeivel együtt utálom, és unom. Mikor először voltam itt turista egy napot kellett Tokióban egyedül eltöltenem. Mikor délután hatkor kirúgtak a múzeumból három órám volt az esti kocsmázásig, de annak a három vánszorgó órának a végtelenségét sosem fogom elfelejteni. Ueno kockára vágott, dögunalmas parkjából átvonatoztam Shibuya ordibáló üvegketrecébe, és eltévedtem. Olvass bele bármelyik tetszőleges Tokiót kínálgató pamfletbe, nem lesz olyan része ennek a kurva városnak, ami nem a fogyasztás állati ösztöneit próbálná stimulálni benned. Perfect spot for shopping. Ha csak meglátom ezt a mondatot lelki szemeim előtt bunkót ragadok, és mint krisztusi mintaproletár, szétverem az árus bódékkal meg kirakatokkal együtt az egész japán fogyasztói társadalmat. Itt meg tudod venni az ajándékokat, visszhangzott a fülemben Nobu, miközben elszörnyedve tologattam két ujjal a Chanel kosztümöket valamelyik óriási bevásárlóközpontban. Akkoriban nem csak mamlasz voltam – aki minden saroktól összeszarta magát Tokióban – de hülye is. Kifelé sétálva Shibuya legdrágább boltjából levontam a következtetést, én itt nem veszek semmit, és ebbe a három órába bele fogok halni. Többé nem tettem a lábam épületbe, marokra fogtam egy zacskó fánkot egy félreeső éjjelnappaliban, és besétáltam az elhagyatott mellékutcákba gyűlölködni. Ez a történet később is megismétlődött. Nem először és nem utoljára töltöttem órákat egy plázában valamire várva, mígnem mire Tokióba költöztem rám penészedett egy rögeszme: ha nem érdekel különösebben a popkultúra, szereted a természetet és a pusztulatot, ellenben egész életedben egy rohadék voltál, következő életedben Tokióban születsz ujjá. Ebben az irdatlanná dagadt falukuplerájban. 

Ginza

 

Mostanában sok japánnal beszélgetek, és mindenkinek felteszem ugyanazt a kérdést. Mit csinálsz esténként? Hát főzök, meg nézem a tévét. És miért szereted Tokiót/ Yokohamát? Mert kényelmes. Miért? Mert közel a bolt. Nyilvánvalóan szeretem magam hergelni. Meg ezredszerre is megállapítani ugyanazt. Tokió egy istenverte falu. Néha ahogy nézem az alanyaim arcán azt a békés meggyőződést, elképzelem, ahogy Tokugawa Ieyasu öklével az asztalra vág: „Mi az istent csinálok itt?” És csak gurulnak a szakés poharak. 

Történt ugyanis, hogy Japán két leghatalmasabb daimyoja, Tokugawa Ieyasu és Toyotomi Hideyoshi alkut kötöttek Japán területeinek birtoklásáról. Magyarul a leghatalmasabb daimyo, Hideyoshi, Ieyasu fölé magasodott, és így szólt hozzá. (Ha már elárultál, te szemétláda) vonulj keletre, ott van ez a Kanto (a megye, ahol Tokió is fekszik), és kormányozd szépen azt a rakás halászfalut. Ieyasu elborzadt, de lenyelte a fricskát, és némileg kimosva az ökörszarból megtette Edo-t, a későbbi Tokiót központjául. (Majd Hideyoshi halála után likvidálta valamennyi örökösét.)

A tokiói császári palota kapuja. A palota ma is ugyanazon a helyen áll, ahol Ieyasu saját rezidenciáját felhúzta.

Azóta nem sok minden változott. Tokió főváros, Ieyasu és Hideyoshi pedig még mindig ölik egymást. Tokiót ott rombolja a természet és a történelem, ahol éri, mióta várossá keresztelkedett, 50 évente leég, összeomlik vagy törmelékké bombázzák, de a sarki ábécék otromba monstrumokká növik vissza magukat, a sarkokat meg milliószorosukra klónozza a mindenkori jelenidő. Az utcáknak nem is neve van, hanem száma. A végeredmény viszont ugyanaz, este vagy vásárolsz, vagy otthon ülsz. Azt értem, hogy a sarki talponálló, az éjjelnappali meg a pláza gyalog fél perc, mint Salgótarjánban a kóp meg a Sárkánycentrum, és ezek kardinális dolgok, de átlagos nagyvárosi polgárként, ha egy kellemeset sétálnál, megnéznél egy fát vagy kirabolnál egy múzeumot, ahhoz vonatra szállsz, és legkevesebb egy órát utazol. 

Ueno

Ueno

Tokió nagy, otromba módon nagy, a fél életedet a vonaton töltöd, éjszakai járatai még sincsenek, éjfél után választhatsz a taxi és a manga kávézók között. És ezeknél kényelmetlenebb dolgot egy fejlett országban nehezen tudok elképzelni. Ha Nobut bosszantani akarom, mikor az örökké késő, és a hétvégi estéken ritka metrókra (vonatokra) várunk, elég két szót a levegőbe böffentenem: inaka dayo. Ami - intonációtól függően persze – nagyjából ennyit tesz: „falu”. „Kicseszett falu.” Mindig dühbe gurul, pedig tudja, hogy szeretem a vidéket. Annál is szórakoztatóbb volt, mikor hazatérve Kanazawábol, egy szép, régi nyugat-japán kisvárosból, Nobu levetette magát a kanapéra, és undorodva felhorkant: "Szerintem Tokió azért lett ilyen, mert ide csak a hülyék jöttek lakni. Akiket a kultúra nem, csak a pénz érdekelt.” Egy tanítványom mesélte, hogy Kiotóban tilos a régi házakhoz nyúlni. (Jó esetben ugyebár Pesten is, ezért is fagytunk halálra minden télen a száz éves ablakok mellett.) Tokióban ellenben ipari szinten folyik a rombolás. Ha valaki házat vesz, az darabokban utazik is a szeméttelepre. Néha bemászom a bontási törmelék közé, és az elmúláson gondolkozom, meg azon, hogy mi a francért nem állítottak helyre legalább egy városrészt a háború után. 

Daimon

Egy régi, zuglói polgárlakásban ültünk a barátaimmal, múlt télen, szerettem akkoriban húsz négyzetméteres, alacsony lukakba képzelni magam, a betonba öntve, a plázák között. Akkor is épp a ronda Tokióra gondoltam, összeugrott vállakkal, mikor Emma megszólalt: "Anya egy hét alatt is csodálatos helyeket talált Tokióban." 

Vannak mondatok, amik nem tűnnek el. Valahányszor magamban, őrjöngésre készen utálkozni kezdek, ez például eszembe jut, és befogja a számat. 

Nezu

Eszembe jutott a Gotokuji templomban is. A templomhoz fél órát utaztunk vonattal, Setagaya mélyére, Tokió legnagyobb, és legdrágább kerületébe. A templomban idős önkéntesek mesélnek, arról, hogy mikor gyerekként itt játszottak, egy lélek sem járt erre, és arról, hogy a templom pár száz év alatt, szokatlan módon sosem égett le. Megható dolog ez az önkénteskedés itt Japánban. Már nem emlékszem, hogy olvastam valahol, vagy valaki mesélte, de egyszer egy amerikai turista Szentendrére érkezett a hévvel, ami szokásos módján az utolsó hajrában Pannóniatelep és Szentendre között sétatempójában tépte a térdig érő vágánygazt. Ez az amerikai turista ekkor elgondolkozott. Amerikában helyi önkéntesek ingyen tennék rendbe a környéket, hogy hívogatóbb legyen, mi miért hagyunk mindent rohadni? Hát Japánban gyakran hagynak dolgokat rohadni, különösen a hatvanas-nyolcvanas évekből, de dózerolnak, és pucolnak is. A 40 fokos napon égve sámlit cipelve gazolják önkéntes nyugdíjasok rendületlenül a járdaszéleket, és múzeumokban, meg templomokban mesélnek arra ténfergő turistáknak. A Gotokuji történetét is tőlük hallottam. 

Kőbuddha a Gotokuji-ban

 

A Gotokuji a macskák temploma. Valamikor a késő Edo-korban itt sétálgató hikonei főúr, elhaladt egy buddhista templom mellett, és meglátott egy macskát. A macska behívta őt és a szolgáját a templomba, ahol egy szerzetes teával kínálta őket. Időközben óriási vihar tört ki, amit így a főúr a templom fedezékében teázgatva megúszott. Hálából újjáépíttette a templomot, és megtette családi sírhelyéül, az emberek pedig hívogató macskaszobrocskákat, maneki neko-kat, nem integető, hanem csalogató macskákat kezdtek adományozni a templomnak, ha teljesült egy kívánságuk. 

A macska ugyanis tekintélyes állat, két órán múlott, hogy nem lett belőle zodiákus. 

 

A kínai legenda szerint Jade császár összehívta az állatokat, és az első leggyorsabb tizenkét állatnak egy-egy évet ígért. Leggyorsabban a patkány, az ökör, a tigris, a sárkány, a majom, a kutya, a kecske, a nyúl, a kígyó, a ló, a kakas és a disznó ért a császárhoz. Az állatoknak egy folyón kellett átkelniük. A macska és a patkány is rossz úszó volt, de mindkettő furmányos állat lévén, felkapaszkodtak az ökörre. A patkány viszont sunyibb volt a macskánál, és mielőtt partra értek, belökte a vízbe. Így a patkány időben odaért, míg a macska nem. A Gotokuji idős önkéntese szerint a történet japán verziójában Buddha hívta össze a találkozót. Megüzente a macskának a patkánnyal, hogy 12-re jöjjön a színe elé, de a patkány két órát hazudott a macskának, ő maga pedig felpattant az ökörre, és délben saját magát kínálta zodiákusnak. A Gotokuji templomban azonban emlékeznek a macska valódi helyére, és a templom pagodáján 13. zodiákusként megfaragták a macskát is. Bár Magyarországon leginkább a kínai éttermek kabalája, és a maneki neko eredetéről rengeteg legenda terjeng, az egyik szerint a koncepciója itt, a Gotokuji templomban született. 

A templom Edo-kori épületei között csend van, tér és zöld. A templomhoz közeli állomáson egy showa bádogkunyhóban takoyakit, sült tintahalas gombócokat árul egy nyolcvan éves bácsi. Egy közeli szentélyben eszed meg, egyben nyeled le a gombócot, és szénné égeted a torkod. 

Már sötét van, a szentélyt kivilágítják, de így is csak hallod a csobogót, látni alig látod. Ahogy alattad tükröződik a lámpások fénye, észreveszed, hogy egy tavacska mellett állsz, és eszedbe jut, hogy esténként egy ilyen helyen akarsz a sötétben ülni, és Tokióban, ha befejezted a hisztériázást, és felemeled a segged, csodálatos helyeket találsz.