10. A nap, mikor egy város tűzbe borul, de soha nem ég meg

Tömeg van és csönd. Valahol a tömeg közepén az omikoshit cipelni készülő férfiak lehajtott fejjel állnak és imádkoznak, és velük együtt elnémult mindenki. A feldíszített bambuszkötegek és a taiko dob mellett állok, ezek vezetik majd a körmenetet. Egy vállig érő hajú, szikár és gyönyörű férfi hosszú, fehér ruhában a taikohoz lép, és megáll mellette. Ettől az arctól kiszabadult isteneket hallucinálok köré. Hosszan állunk várakozva, úgy bámulom ezt a férfit, ahogy áll mozdulatlanul, azzal a mosolytalan szigorával, mintha egy szobrot néznék. A feszült csendben hirtelen vállból lendít a karján, és haraggal akkorát vág a dobra, hogy beledübörög az erdő, és beleremeg alattam a föld. Elindulnak a bambuszkötegek, és elindul utánuk lassan dobogva a taiko is. Az istenek elhagyták a szentélyt, és megkezdődött a fesztivál.

A nehéz és nyúlós levegőjű japán nyár végtelenül hosszú. A pára miatt olyan, mintha tüzet nyelnél, mikor lélegzel, de a kabócaordítás, a szélcsengők, a gyümölcsös darált jég és a shinto nyári fesztiválok tetrarchátusa szinte még hangulatossá is teszi – feltéve, ha az ember összeszed annyi lelki erőt, hogy a légkondicionált szobát felcserélje a betonsikátorok forró párakatlanjára. Júliusban Kanazawában megjártuk a bugyborékoló poklot, de a Fuji környékén, augusztus végén már beköszönt a kora ősz, így Fujiyoshida máglyái a kellemes húsz fokot perzselték fel tokiói léghőmérsékletre. 

Nálunk a nyári fesztiválok zöme a zenéről szól, Japánban az istenekről, a mai napig úgy hívják matsuri – imádat. És csak elképzelni lehet annyi istent, amennyit a shinto vallás magába nyelt, hiszen az istenek lehetnek antropomorfak és alaktalanok, képviselhetik a túlvilágot, vagy a földi világot, istenné válhatnak az ősök szellemei, istenei vannak a tájnak, a természet elemeinek, de a tulajdonságoknak is. Az isten lehet jó, boldog, dühödt és rohadék. Nem kizárólagos erénye a jóság. De mivel hatáskörük minden, a jó terméstől kezdve a természeti katasztrófákig, az emberek többek között e fesztiválokon keresztül igyekeznek a mai napig a jóérzésükre hatni. A Fuji, amely maga is isten, isteni szimbólum, de sok más isten lakóhelye is, sokáig rettegésben tartotta a japánokat, a 18. századig ugyanis aktív vulkán volt, rendszeres időközönként vulkáni kőzettel teledobálva és szénné perzselve a környezetét. Ugyan 1707-ben tört ki utoljára, néhány geológus szerint mielőtt Tokiót ismét törmelékké rázza a százévente ismétlődő óriási földrengés, előbb a Fuji fog kitöri megint, lerobbantva fél önmagát, eltorzulva és újrarajzolva a környék domborzati és városképét. Mikor régen a Fuji kitört még Tokióban is hullott a hamu. 

A Sengen Daisha szentélyben, a Fuji lábánál él a hegy istennője, Konohanasakuya hime, a virágzó fák hercegnője, az anyaság és a tűz istennője. Mikor gyermekei születettek, férje gyanút fogott, hogy azok nem tőle fogantak, és megrágalmazta a virágzó hercegnőt azzal, hogy megcsalta. Sakuya hime begurult, bezárta a három gyerekét egy ajtótlan kunyhóba, és rájuk gyújtotta a viskót. „Ha a te gyerekeid, nem égnek el.” És nem égtek el. Sakuya hime véd a tűzvésztől, és ő tartja álomban a Fujit is. Évente egyszer, augusztus 26-án az ő tiszteletére tűzbe borul az egész város. 

A földi világot az istenek világától elválasztó kapun, toriin, átlépve látjuk, hogy az út szélén óriási fáklyák hevernek. A fáklyákat ezüstfűből tekerték, ami Japán szerte vadon virágzik egész nyáron, mégis az ősz szimbóluma. 

Ezüstfű Sakai Hoichi paravánján

A szentélyt lassan ellepik a gengszterek. Kék, piros és fehér fesztivál öltözetben, csoportosan érkeznek, derekukon kolomppal, ünnepélyes hangzavarban. A japán shinto fesztiválok fő látványosságaként omikoshin – hordszékeken – cipelik az isteneket végig a városon. Az omikoshit egész évben a szentélyben tartják, és csak a fesztivál idején hozzák ki. Ezek az isteni hordszékek több száz kilót nyomnak, úgyhogy erre külön kiválasztott férfiak, és néha nők vihetik csak. Fujiyoshidában szinte csak yakuzaklánok sokad rangú tagjai gyülekeznek az omikoshik körül. Az egyformára fésült japánok közül nem nehéz kiszúrni a színes hajú, vagy kopaszra borotvált, tetovált gengsztereket. Néhány közülük már az érkezéskor részeg, és mire az omikoshik cipelésére sor kerülne, félájultan fekszik a bokrok között. A fesztivál az egyetlen alkalom, mikor a yakuza csoportosan átlagemberek közé vegyül, és együtt ünnepel velük. Néhol félmeztelenül az omikoshin ugrálva, mint Asakusában, máshol részegen, de békésen, mint Fujiyoshidában. Mivel az omikoshi nagyon nehéz, a hordozói egy ritmusban mozognak, és közben ritmikusan kántálnak. 

omikoshi a Sengen Daisha szentélyben

A tanítványaim szerint a gengszterek szeretnek ordibálni, és férfias erejükkel hivalkodni, ezért jönnek a fesztiválokra, ami talán részigazság, de a jelenség ennél összetettebb. A második világháború után a yakuza komoly szerepet vállalt az elpusztított városok újjáépítésében, és a mai napig érdekelt az építőiparban. A háború után illegális kereskedelembe fogtak amerikai katonákkal, és a nyereséget elkezdték befektetni, vonathálózatokba, épületekbe, áruházakba. Az építőmunkások egy része ma is yakuza tag, ők képezik a klánok legalacsonyabb rétegét. A yakuzák a szentélyek építkezésében is aktívan részt vettek, így a szentély ügye a saját ügyük. Sokan szélsőségesen nacionalisták is. Egy férfi kivételével aki szerint a yakuza húsz éve volt igazán veszélyes, ma már azonban sokuk ártalmatlan pojáca, valamennyi japán, akivel eddig beszéltem reszket tőle, és ez engem zsigerien idegesít. A yakuza a világ legkevésbé gyilkos bűnszövetkezete, és alapvetően, mint szervezet le is nézi a pitiáner bűnözést, és a civilek bántalmazását. Egy jelentős részben primitív, hím soviniszta, bunkó banda, ami a kábítószer kereskedelemmel, és prostitúcióval éppen elég embernek árt, de nem stílusa az utcán kötekedni vagy bandaháborúkban irreleváns civileknek ártani. Az átlagembernek a világon semmi tapasztalata nincs hús-vér gengszterekkel, és ezért nem is értem ezt a néprettegést.

Elhalad mellettem a taiko, és férfiak harsogó csoportja közelít. Ahogy a kisebb emelkedőn lerohan az a harminc férfi, vállukon a legnagyobb omikoshival, az a benyomásom, hogy nem ők viszik az istent, hanem az isten viszi őket. Az omikoshi annyira nehéz, hogy iszonyú lendülettel haladnak előre, mellettük férfiak üvöltve taszítják arrébb az egyébként is szétrebbenő tömeget, nehogy valakit eltapossanak. Nem követjük a menetet, hanem visszamegyünk a városba. A Fuji lábánál vagyunk, de egy sűrű, fuji alakú felhőréteg eltakarja a hegyet, így nem látunk belőle semmit. Vonzza a homályt, és a legragyogóbb időben is köddé válik. Nem rajtad múlik, hogy látod-e, hanem rajta. Így lesz egy hegyből szimbólum, és személyiség. A kurva. Mondom hangosan, és közben azon gondolkozom, hogy mi az abszurdabb, az hogy ujjal mutogatok egy hegyre, vagy az, hogy attól tartok, megsértődik.

 

A Fuji, fuji alakú felhővel

A Fuji ugyaninnen egy másik alkalommal

A város főutcáján fémvázas bódékból ömlik a füst, sült soba tésztát, tintahalas gombócot, csokoládéba mártott gyümölcsöket, és darált jeget árulnak. Veszünk egy zacskó ropogós csirkebőrt, és nézzük, ahogy előkészítik a fáklyákat. Az omikoshi menet a főutcán is az életéért rohan, valaki az omikoshit kísérők közül futtában a kezembe nyom egy fejkendőt, amilyet a többi szentélyszolga és yakuza is visel. Felkötöm a fejemre, és büszke vagyok magamra. 

Csokoládéba mártott banán

Ahogy besötétedik, a Fujiról hozott földkupacba állítva egyszerre lobbannak fel a máglyák, és a várost ellepik a lángok. Felforrósodnak az utcák, a levegőben repül a forró hamu, ég a bőrünk, néha olyan közel szorulunk a tüzekhez. A máglyák ott lángolnak a faépületek között,  és ahogy összeomlik néhány farakás, és pattog a tűz, alig hiszem el, hogy a fesztivál, mióta létezik, soha nem okozott balesetet. Egy kis színpadon hagyományos japán zenét játszanak, ez szól a hangszórókból is. A színpad körül alig áll néhány ember, az első sorból nézzük végig az előadást. Tűz, tánc, kosztümök, sült tészta, és én féktelenül boldog vagyok. 

...

Ahogy leégnek a máglyák a tömeg is eloszlik, és visszanémul a város. Még egyszer, utoljára visszasétálunk a szentélyhez, mert sötétben is látni akarom. Nobu kételkedik. Azt mondja, vidéken nem világítják ki a szentélyeket. A kapunál egy középkorú japán férfi is megáll a biciklijével, hangosan beszél magában. Nobu megragadja a kezem, és visszahúz, azt mondja, vigyázzak vele, de ott vagyunk a szentély bejáratánál, már messziről látom, hogy most az egyszer halvány fényű lámpákat gyújtottak az épületek körül, és ezen a napon, körülöttünk ezzel a sötét, földöntúli szépséggel, szürreális az erőszak. A toriitól a szentélyig egy hosszú út vezet, kétoldalt vén cédrusfákkal. A fák előtt kőlámpásokban teamécsesek égnek. Száz fénylő gyertya, és a még parázsló tűzrakások izzó maradéka vezet fel a második kapuig. Néhány szentélyszolga csendben lapátolja a széntörmeléket a sötétben. Senki más nincs rajtunk kívül, a tücskök hangosan énekelnek a fák között. Úgy szólnak, mint egy kis harang. Az is a nevük, hogy szüzümusi, harangbogár. A tücsök az ősz hangja itt Japánban. A sötétben a cédrusok törzse simának tűnik, és fekete lombjuk a magasban nagyon messzinek. A szürke lámpások szürke árnyéksávokat vetnek a törzsekre. Ebben a monokróm sötétségben csak a gyertyák apró fénye ragyog. Alig látom a földet, belelépek a hamuba, és a vízbe, amivel a tüzet oltották el, a lábam előtt elmászik egy bogár, aztán egy testes, lomha pók, ez is szürke, és akkora, amilyet még azelőtt szabadon soha nem láttam. De nem félek tőle, mert ebben a színtelen, néma cédruserdőben én alaktalanul és idegenként sétálok. Nem érhet hozzám, és én sem érhetek ehhez a gyönyörű, elzárt világhoz, amit a szentélyből kilépve magam mögött hagyok.