8. Szerelmem, Kamakura

augusztus 17, 2017

8. Szerelmem, Kamakura

Vigyázz! A kányák lopnak! (kilátás a kamakurai Hase derából)

Obon van, a halottak hete, mikor az ősök szelleme néhány napra visszatér a túlvilágról. Az Obon a buddhista hagyományok egyike, amit a japánok 500 éve ünnepelnek augusztus 15-e környékén. A vallásos emberek gyertyát gyújtanak az ablakban, vagy a kis házi oltár mellett, hogy a lelkek a túlvilágot az e világgal összekötő hosszú, vaksötét úton hazataláljanak. A virágboltok kis bambusz szőnyegre kötözött textil lovacskákat árulnak, ezt teszik ki az ablakba, hogy a halottak lelke mielőbb hazajusson. A nők pirosra, a férfiak meg kékre ülhetnek. Nincs válogatás. Szeretek Nobu szüleinél a papír árnyékolók miatt mindig félhomályos japán szobában ácsorogni. A gyertyák fölött kerámia tálban houjicha levelek állnak, és teaillatba pörkölik a szobát. Mikor Iko reggel imádkozik, néha odaülök mellé, és a füstölőillatban, alattam a rizsszőnyeg ismeretlen selymességét érzékelve egy másik életben érzem magam. Az ablak alatt heverő és a falról össze-vissza lógó shinto és buddhista kacatokra meredve egy teljesen új világ bejáratánál állok, és elhiszem a babonáit. Néhány nappal ezelőtt elérzékenyülve gondoltam az augusztus 11-ei nemzeti ünnepre, a Hegy napjára, mint a shinto vallás mindennapjainkba kövesedett jelenlétére, mikor megtudtam, hogy ez egy néhány évvel ezelőtt kitalált nyúlványa csak az Obon egyébként azelőtt nemzeti ünnep nélkül maradt hétvégéjének. Ugyan az Obon hetében nincs szünnap, a legtöbb Japán ekkor veszi ki a nyári szabadságát, hogy hazautazzon a családjával ünnepelni, és eltakarítsa az ősök sírjáról az elmúlt öt évszaktól megtépázott, és fakó barnára aszott tavalyi virágokat. Ezért van tömve most a vonat, valamennyi vonalon, mikor én is hazautazom meglátogatni új szerelmemet, Kamakurát.

Kamakura jelképe, a Nagy Buddha , ami egyébként 13 méter magas

Hideg van a vonaton, de örömmel fázom. Az esőcseppek úgy hasítanak végig az ablakokon, mint a vékony nyílvesszők. Esik. Ázik előttem az elszáguldó Kawasaki, aztán Yokohama egyhangú káosza. Ahogy közeledem Kamakura felé a színtelenben utat tör magának a zöld – a bambuszligetek meghajló, párnás lombjai és az ismerős, alacsony, érintetlen dombok. Összeszorul a torkom a boldogságtól. Kamakura meredek magaslatok között és a Csendes-óceán egy apró nyúlványa, a Sagami-öböl mellett áll. A vonat alagutakon és felüljárókon keresztül fúr utat magának, de régen csak néhány ösvény vezetett a városba. Ezeket az utakat nevezték Kiotó után „Kamakura Hét Bejáratának”. A várost maga a természet védte.

Engaku-ji templom (Észak-Kamakura)

A Meigetsu-in templom bambuszerdője (Észak-Kamakura)

Toukei-ji (Észak-Kamakura)

Nem megyek el a végállomásig, csak Észak-Kamakuráig. A vonaton mindig feszülten ülő turisták zavarodottan nézik, ahogy leszállok. Valamit tudok, amit ők nem. Például azt, hogy itt volt a vallásos központja a 13. századi Kamakurának, mikor a város egy rövid százötven évre Japán egyik központja lett. Itt állnak – még egy átlagos hétvégén is – a tömeg által elfeledetten Kamakura legnagyobb, 800 éve alapított zen buddhista templomai. Az állomás bájosan ódivatú. Korán jöttem, a nemrég megismert barátnőm még nem érkezett meg. Kilépek az esőbe, és ott várakozom, a fölém nyúló hatalmas momiji fa leveleiről óriás-cseppekben dobog a víz az esernyőmre. A Kamakura fölött örökké köröző, a turisták uzsonnáit szemérmetlenül lopkodó barna kányák elbújtak. Helyes. Egyedül akarom megenni a lazacos rizslabdámat. Ahogy falom a reggelimet, sehogy sem tudom tartani az ernyőt, a nyakamba csorog róla a víz. Sötét van, az eső hűvös, de a kabócák szakadatlanul zörögnek, és a vizes levegőben érzem a fák savanyú illatát. Előttem egy buddhista szerzetes vár a következő vonatra, a szürke köpenyéből csöpög a víz.

Már rég el kellett volna állnia az esőnek, az időjárás jelentés megint tévedett. Ha nem a nedvétől elnehezült, mozdulatlan hőségről van szó, mindig téved. Ez lett volna a hét egyetlen napja, mikor biztosan nem esik. Nem mintha bánnám. Szeretem az esőt, ma boldogan fogok szarrá ázni. Két vonat között, amíg várok, elsétálok egy temetőig, valamennyi vázában friss krizantém, fehér liliom és százszorszép áll. A piros krizantém a szerelem szimbóluma, de a fehér, ahogy Európában, Japánban is a temetés és a holtak virága, nem a gyászé, a holtaké. A krizantémot Kínában már a Krisztus előtti 15. században becsben tartották, és termesztése kizárólag az arisztokrácia kiváltsága volt. Így lett a 8. századtól Japánban is az elegancia, majd egyenesen a császár szimbóluma. (A Japán útlevél fedőlapján is egy arany krizantém van.) Egyesek szerint a kifinomultsága miatt, mint a császár, az isteni entitás szimbóluma került a sírokra, mások szerint a hosszú élet és a megfiatalodás jelképeként. Sokáig nem szárad el.

Megvilágosodottak domborművei a Meigetsu-in barlangjában

Először a hortenziák templomába megyünk, amit csak hortenzia-virágzás idején érdemes elkerülni. A Meigetsu-in, a Ragyogó Hold temploma kertjében kőnyulak áznak. Egy a késő Heian-korban, a 12. század körül lejegyzett, egyébként egy 4. századi buddhista történeten alapuló japán mese szerint a majom, a róka és a nyúl egy nap találkozott egy ételért könyörgő éhes férfival. A majom gyümölcsöket gyűjtött neki, a róka halat fogott, a nyúlnak viszont, aki csak a fű szedegetéséhez értett, nem volt mit adnia, ezért önmagát ajánlotta fel, és beleugrott a férfi által gyújtott tűzbe. Nem égett meg azonban, a férfi ugyanis isten volt, és cserébe a nyúl önzetlen áldozatkészségéért, felemelte a Holdra, hogy példaként álljon mindenki előtt. Japánba Kínából jött a legenda, s míg a kínaiak az örök élet elixírjét kotyvasztó nyulat látták a telihold felszínén, a japánok mochihoz, nyúlós, tradicionális japán rizs süteményhez rizst őrlő nyulat képzeltek el.

Ilyen az, mikor én és Orsi őröljük a rizst (balra) és ilyen, mikor a Holdon a nyúl (jobbra)

A templom esőtől megduzzadt patakja vadul bugyborékol, a bambuszcsövekből oszlopszerűen folyik bele az esővíz. Fénylenek a zöldek, a telihold alakú ablakon túli kert ködbe borul, és a mindig más virágot tartó kő Buddha táljában most egyetlen sötét rózsaszín virágfej úszik, hinagiku, egy százszorszép. Ez is a holtak virága.

Variációk egy témára. Június, július, augusztus

A holdablak egy májusi napon

Lassan áztat el minket az eső, így beülünk a templom fapavilonja alá, ahová a kertész is menekül. Eltűnnek az emberek, az üres ösvényen béka ugrál, a hátunk mögött patakká duzzad a víz a gyökerek között, csak a saját hangunk marad és az esőködbe vont templom magányos szépsége, ahogy a fáit, a köveit, a deszkáit paskolja a víz. A fölénk magasodó távolabbi dombok eltűnnek a vízfüggöny mögött. Hol mögöttünk, hol valahol a fejünk fölött higurashi énekel, mígnem minden hangot átzubog az immár ömlő eső. Higurashit Tokióban nem hallani, mert csak a sűrű, magaslati erdőkben él. Titokzatos, fémesen hullámzó hangja a nyári erdő fuurinja, elmaradhatatlan, mint a vidéki házak ereszéről függő szélcsengők. Rajongom értük. Órákig maradunk, és egyikünket sem zavar, hogy átutaztuk a reggelt, hogy egy pavilon alatt üldögéljünk az esőben.

A Meigetsu-in sziklakertje májusban

Mikor végül elindulunk a zápor hirtelen alábbhagy, átszeljük Kamakurát, hogy megnézzünk egy szentélyt a város ellenkező felén. Japán nagyjából százezer nagyobb shinto szentélyének több mint harmada Inari Ókami istennek állított szentély. Inari a shinto egyik fő istensége, nagyjából minden földi jó istene: a rizsé, a teáé, a szakéjé, a termékenységé, az iparé, a sikeres üzleté, a pénzé, a mámoré, a vágyé, a prostituáltak is hozzá imádkoztak, ezért ott voltak az öröm negyedek közelében is. A szentélyek egyik ismertető jele az egymás előtt sorakozó, vörös alagutat formáló kapuk (a toriik), toriit akárki állíthat felajánlásként. Ezeket a kapukat őrzik az isten hírhozói, a hófehér rókák.

Kiotó, Fushimi Inari szentély

A legnagyobb Inari szentély Kiotóban van, de a legmesebelibb Kamakurában. Egy keskeny úton, családi házak között sétálunk a Sasuke Inari szentélyig, a domb aljától piros toriik vezetnek a magaslatra, közöttük pusztuló kőrókákkal.

(A borzalmas minőségű fotók a telefonommal készültek, ezúttal ugyanis nem hoztam a fényképezőgépemet. A telefonom meg farkasvak, úgyhogy nem volt túl kooperatív.)

A toriik körül zúg és buzog az elvadult erdő. Az esőben zöldebb, mint valaha. A legenda szerint ennek az erdőnek a helyén volt a 12. században az a „Rejtett Falu”, ahol a ninják elődjének egy közössége élt. Higurashi visszhangzik végig az erdőn. Még csak késő délután felé közeledik, de az esti sötétség miatt kivilágított ösvényen tartunk fölfelé. Észre sem vettem eddig, hogy vannak itt lámpák. A mohában már a toriik között megjelennek az apró, fehér kerámia rókák.

A hagyomány szerint a szentélyt a 12. században alapította Kamakura első sógunja, Minamoto no Yoritomo. Egyik éjjel álmában megjelent egy férfi a ninják rejtett falujából, és elmagyarázta, hogy hogyan győzheti le az ellenségeit. Yoritomo megfogadta a tanácsát, és győzött, majd hálából az új fővárosában, Kamakurában, a rejtett falu mellett felépítette Inari szentélyét. A szentély több kis platón áll a dombon, a sziklarések között fényes, fehér rókákkal, a köveken mohalepte apró szentélyekkel, néhányat közülük már beomlasztottak a viharok.

Nem tudunk felmászni a következő szentélyteraszig, akkora a sár, mocsárrá ázott az egész domb. Nincs fent rajtunk, és a pénzét csendben a fülkéjében számoló szentélyszolgán kívül már senki más. Leülünk az eresz alá a padra zöld teát iszogatni, és nézzük, ahogy a fák tetejét ellepi a köd. A plató szakadéka mellett egy kis barlangban csobog a víz, ezt a vizet vezették le régen a rizsföldekre.

Inari tisztelete közel sem a múlté. A Shiseido, Japán egyik uralkodó kozmetikai cége – ami Európában csak méregdrága termékekkel van jelen, Japánban viszont fél literes acetont és filléres krémeket is a piacra dobál – a mai napig Inarit tartja védelmező istenének. A japánok hite szerint Inari hírvivői és az imádkozók közbenjárói – a rókák – kedvenc eledele a sült tofu, ezért az Inari szentélyekben gyakori étel felajánlás az inarizushi, a sült tofuba tekert rizsgombóc. Az inarizushi rizsalapját a mai napig hegyes szélekkel hajtogatott tofuba tekerik, ami a róka hegyes fülét hivatott idézni. És ott áll minden éjjel nappali polcán, kerekded vonzerejével, natúran sárgán, és barnán, fekete cukor szószban.

Inarizushi

Olyan ez a szentély, mint Japán termálfürdői. Elsúlytalanodnak a problémák, és megáll az idő, de csak szerintünk, mert a szentély - boltját zárni készülő - idős árusa kisöpri alólunk a padot. Ugyan itt addig maradhatunk pad nélkül elmerülve a sárban, ameddig akarunk, inkább visszaindulunk a városba.

Lefelé tartva, ahogy kerülgetjük a pocsolyákat, arra gondolok, hogy Japán egy csodálatos ország. Hogy egy-két hónapja a magány és a tagadás mérgezni kezdte bennem a szeretetet, de az saját magától szivárog vissza, kihullottak ezek a dolgok a kezeim közül. Ha meg Kamakurában vagyok az álló, már változatlan múltnak, a megtorpant jelennek, meg az időtlenségnek ebben a gyönyörűséges sziklakertjében, akkor legszívesebben vennék egy doboz illatos sült tofut farkaséhesen, és odaadnám az egészet a rókáknak.