7. Agoraphobia

Utagawa Kuniyoshi: Ryoujin elől menekülő Tamatori hercegnő

 

Hajnali öt van. Még sötétben ébredtek a madarak, és velük együtt én is, az elmúlt pár év megszokása. Ma kevesebb madár szól, de a hangjuk ugyanúgy visszhangzik az üres, nyirkos utcákon. A június és július eleje az esős évszaké, tájfunnal, aminek a széltelen zápora érte csak el Kawasakit, kék és lila hortenzia virágokkal, amelyeknek egy része sosem nyílt ki, és sűrű, éjjeli esővel, aminek olyan a hangja, mint a vízesésnek. Ha akarod, elképzeled, hogy egy erdőben vagy, az ablakod erre a vízesésre nyílik, és így alszol el. A nehéz levegő úgy tapad rád, mint a nedves ruha, és akkor is érzékeled a fojtogató meleget, ha fázol. A törölközők, ha nem vigyázol, belerohadnak ebbe a koszos párába.

Nyíló hortenzia

A helikopterek napközben jönnek, ma viszont percenként beledübörögnek ebbe a hajnali csendbe, mélyen, katatón ropogva. A nagy, nehézkes, sötét testükkel olyanok, mint a fejetlen szarvasbogarak. Iszonyodom tőlük. Ma konvojban tartanak valahová, talán Észak Korea megint beleeresztette heti rakéta adagját a Japán-tengerbe. Áprilisban egy Japán felé kilőtt rakéta miatt tíz percre le is állították a tokiói metróközlekedést, több mint tízezer ember várta hökkenten és dühödten, hogy az ismételten a tengerben végezze, és a metró vezetősége befejezze a hisztériázást. Arra gondolok, hogy talán egy háború felé sodródunk, és ez a hajnali gépmoraj jelentéktelen ingerültségével kezdődik, de nem hiszek benne eléggé. Bárhová megyek, a politika belenyomakszik abba az erőltetett nemtörődömségbe, amivel a világról igyekszem tudomást sem venni, Magyarországon kéken és rongyosan, itt meg dübörögve, mégis inkább azért aggódom, hogy Nobu ne ébredjen fel. Mindegyik áthaladó helikopternél ránézek, de nem hallja. Irigylem, hogy az ő hajnalába nem tör ormótlanul ez a rohadék, álmatlan éberség. Nem tudok visszaaludni, sosem tudok, pedig finom félhomály van, és látszatnyugalom. Helikopterek máskor nincsenek, nem jár még ilyenkor a vonat, nem moccan az utcán semmi. Ezeket a csendeket tudom én a leginkább terhesre tölteni. Az éjszaka, az elalvás előtti időszak a gyászé, a hajnal pedig a befejezetlenségé. A befejezetlen munkáé, valami töredezett múlté, a soha meg nem írt e-maileké, ezé a szánalmas, tétlen jelené. Hajnali öt múlt, és ez nincs olyan korán, a kilencezer kilométerre lévő múltban öt körül keltem fel, és négykor kezdtem el gondolkozni. Nem tudom, hogy ha most felkelnék, és csak egy töredékét megcsinálnám annak, amit félbehagytam, akkor megnyugodnék-e, mert nem kelek fel. Megvárom, amíg a soha nem múló fáradság visszanyom aludni, és felébredek újra hétkor, és elkezdődik a nappal, a szüntelen álmosság, a tagadás, a súlytalanság és a lapos órák gyorsan múló napszaka, amikor a hajnali nehéz benyomások, ha szerencsés napom van, majd alig számítanak valamit.

Monotonon múlnak el a hetek, ha nem teszek ellene semmit, márpedig többnyire nincs kedvem ellene tenni, pedig Tokió a váratlan lehetőségek városa, én pedig egy buborékban ülök. Csak hát ez a buborék bűzlik. Mikor a teraszon teregetem az öblítőtől eperillatú ruháimat – a szűk utcák derűs időben ettől illatoznak – az idős férfi, aki egy vödörbe szedi az útszéli gazt, ha észrevesz, félszegen felinteget. Elég kinéznem az ablakon, a város magától jön oda hozzám, de én inkább úgy élek, mint egy remete. Minden nap, amit azzal töltök, hogy felkelek, tévelyedten kóválygom a lakásban, kétkedőn meredek a japán példamondatokra, hangosan felolvasom őket, és közben csóválom a fejem, hullámokban fog el a reménytelenség. Eljátszom a háziasszonyt, ami inkább kellemes, mint megterhelő, elképzelem, hogy szarok a társadalmi elvárásokra, de ritkán a társadalmi értéktelenség és sokkal többször az ingertelen, ön-gerjesztett, vezeklésszerű zárkózottság fojtogat, mint a kurva júniusi pára. 

Eddig nem figyeltem az ablakokat, csak amikor elfelejtem bekapcsolni a meleg vízhez a gázt, és ruha nélkül kisétálok a fürdőszobából a két utcára is nyitott nappaliba, akkor szoktam unottan tudomásul venni, hogy a két szemközti lakás függönye be van húzva – mint mindig. Ablakok választanak el a kintiektől, életterek, meg életek, azt hiszem, hogy nem látnak, de ez a láthatóság nem is fizikai, hanem elvi szinten nem érdekel. Itt ez a test sokkal inkább az enyém, mint eddig bárhol, ahol megfordultam. Egyik nap, mikor sétáltam hazafelé a boltból körülnéztem, és egyszerre mindenütt függönyökkel takart ablakokat láttam, úgy jöttek szembe benyomásszerűen, mint egy kollázs. Sok ablakban tűvel hanyagul méretre tűzött függönyhátak voltak, és ettől a barátságos igénytelenségtől, még ha a barikádozásnak ez a kivétel nélkülisége idegenszerű is volt, mosolyogni támadt kedvem. Kíméletlenül kizárják itt az utcát a lakásból. „Japán biztonságos, pont ezért vigyázz” – próbálkozik Nobu időnként, én meg fennakadt szemmel rángatom a vállam, mert Európa után itt Japánban megszűnt minden veszélyérzetem. Vannak elképzeléseink a metropoliszokról, Japán meg aztán különösen hírhedt a szociális devianciáiról, de leginkább a hideg, megközelíthetetlen idegenségéről. De én csak függönyöket látok, eltakart üres esti órákat. Egyébként Tokió és Kawasaki is olyan, mint egy óriássá fújódott falu, ahol az olyanok, mint én akkor magányosak, ha azok is akarnak lenni, és akkor vannak veszélyben, ha hatalmas pechjük van.

Edo-kori (ha jól emlékszem) zálogház Nipporiban (Tokió)

Egészen az utca gyermekének érzem magam, ha a félúton rekedt, de nagyon is jelenlévő agorafóbiámat nézzük, ami általában arra korlátozódik, ha valamit egyedül kell elkezdenem, és egyedül kell befejeznem a mindenkori lakásom falain kívül, a magányos városnézéstől kezdve egy banális bevásárlásig. És ez nem Japánban kezdődött, nem azért van, mert az élményeket azonnal meg akarom osztani, és nem is akkor jelentkezik, mikor már kint vagyok. Ez az indulás előtti órák vagy percek néha leküzdhetetlen ellenállása. Ilyenkor szoktam én is magamra húzni a függönyöket, és elgondolkozni azon, mi köze is van az utcának mindehhez.

A gondolkodáshoz végül is idő kell, így a munkába járás hajnali, kapkodó rutinja többnyire elejét vette az ajtónyitás előtti szorongásomnak, így a hétköznap reggeli semmi a Blahán fordult letisztult halálfélelembe, vagy türelmetlen, kipihenhetetlen fáradságba, mert már reggel hatkor „parókás kurvákat” köhögtek utánam krákogva hol a még részeg hajléktalanok, hol a helyi stricik. Magyarországon nagyjából 17 évig jelentette nekem az utca a krónikus zaklatás kreatív variációinak színpadát. 

13 évesen, a szentendrei héven láttam először élőben férfi nemi szervet. Olvastam, ezért csak akkor vettem észre, hogy egy vörös képű, véreres szemű férfi elhomályosult tekintettel engem bámul a meredeken álló csupasz farkát simogatva, mikor félretettem a könyvem, hogy leszálljak a Batthyányi téren. Emlékszem, olvasás közben arra gondoltam, hogy Balzactól mindenki rohadt intellektuálisnak nézhet. Tele volt a hév, mint minden reggel, de senki sem figyelmeztetett. Hányingerrel szálltam le, és annak a férfinak a mocskától saját magam éreztem mocskosnak. De nemi szervekről nem beszélünk, különösen nem a tanárokkal, az iskolák a tényanyagok nyeldekléséről szólnak, így a tényekkel és az undorral küszködve egy szó nélkül nyeltem végig azt a napot. Nagyjából mindegy, hogy egy lány fizikailag mennyire fejlett tíz éves kora körül rájöhet, hogy a teste nem az övé, hanem kollektív tulajdona a mindenkori köztérnek, így válhat a férfiből egyszerre veszélyforrás és védelmező. Az én életemnek a szexuális zaklatás akkor is mindennapi szinten része volt, mikor kamaszként az egyre csak szélesedő csípőmet rettenetes, élre vasalt vászonnadrágokba tuszkolva játszottam a megfáradt felnőttet, és akkor is, mikor huszonévesen ledobtam azt a mesterségesen gerjesztett szégyenérzetet, és olyan ruhákban kezdtem járni, ami leplezetlenül ordította a száz méteres körzetemben, hogy a derék-csípő arányom az átlagosnál szélsőségesebbre sikerült.  

Egyik reggel a mozgólépcsőn tartottam a metró felé, mikor valaki hátulról végigsimított a fenekemen. Mikor hátrafordultam egy fiatal, gyönyörű férfi vigyorgott az arcomba. „Mi a francot képzelsz” - kérdeztem én. Mire ő: „Tudom, hogy te is akarod”, és most már hozzám simulva erővel belemarkolt a fenekembe. Ezek a jelenetek mindig valami megmagyarázhatatlan bénultsággal párosult félelemmel fogták be a számat, így sosem tudtam azt mondani, amit szerettem volna. Akkor ott a mozgólépcsőn is csak annyit mondtam, hogy „baszd meg”. De ez csak felhergelte. „Kit basszak meg, téged? „Magadat” – próbálkoztam, mire odahajolt a fülemhez és belesuttogott „mondd hangosabban.” Kitéptem magam a kezéből, de tele volt a mozgólépcső, nem volt hová menekülni. Tulajdonképpen sosem volt hová, vagy kihez menekülni. Ha a legtöbben ezt nem visszük az iskolába, és nem visszük haza, akkor hogy vinnénk a mellettünk elfordított arccal álló idegenekhez?

A férfitársadalom ebben érintetlen része sokszor tökéletesen tudatlan a problémával kapcsolatban, engem pedig sokadszorra is meglepnek az elképedt arcaikkal, már ha csak a zaklatás tényét megemlítem. Mikor a forgalmi vizsgám után a vizsgabiztos valami egyáltalán nem emlékszem, hogyan releváns „jöttek a migránsok és beszóltak nőknek, vigyázzon” – jellegű megjegyzése után közöltem, hogy engem a magyarok zaklatnak, először csak hitetlenül szörnyülködni kezdett, majd megnyugtatásként így szólt: „ne féljen, ez is elmúlik, majd eljön az idő, mikor nem zaklatják már.” Ezelőtt még nem is gondoltam, hogy a zaklatottság még valamiféle kiváltság is lenne. 

Ellenben a félelem otthon igen hatékony része volt az életemnek. A zaklatás megalázottság, mert ha függetlennek és büszkének is hiszed magad, akkor és ott gyengébb vagy és kiszolgáltatott, és valamiféle kificamodott társadalom-pszichológiai bélyeg végeredményeként te szégyenülsz meg. Azt gondoltam, ha egyszer barátom lesz, annak erősnek kell lennie, mert én félek kint, és kurvára nem akarok többé félni. És akkor jött Nobu. 

Tél volt, nem sokkal azután, hogy összejöttünk a barátainkkal egy józsefvárosi kínai étterembe mentünk enni. Onnan jöttünk visszafelé, nyolc-tízen, talán négyen voltunk magyarok. Utánunk jött a 4-6-os villamosra két férfi, hangosan kéjelegve arról, hogy micsoda „baszni való pinák” vagyunk. Úgy tettem, mint aki nem érti, és elkövettem azt a hibát, hogy a villamoson hátat fordítottam nekik. Mit sem törődve azzal, hogy mellettem két magas fiú barátom is állt, előttem pedig ott volt Nobu, leszálláskor úgy felnyúltak nekem a térdig érő télikabát alatt, hogy még fél órával később is zsibbadtam a rosszulléttől. Nobut hibáztattam, elsősorban őt, nem azt a két ocsmány alakot. Azon kívül, hogy Nobut sokszor levegőnek nézték mellettem, és továbbra is kaptam a nem mindig bóknak szánt megjegyzéseket, őt is zaklatták mellettem, és nélkülem is. Eleinte úgy éreztem, hogy a félelmem mellette megkettőződik, mert már nem csak attól kell félnem, hogy engem megaláznak, hanem attól is, hogy előttem őt is. Ettől pedig ő lesz gyenge és férfiatlan, nem azok az otromba, rasszista senkik. Talán egy éven keresztül féltem vele az utcán, és ez a megfélemlítés az egyik legszomorúbb dolog, amit Magyarország számlájára ellenérvként elkönyvelhetek. Hiszen Magyarország nem csak egy kulturális fogalom, hanem egy közeg is. Óriási szerencsém volt, hogy végül észhez tértem. Ez egy lassú folyamat volt, de annak ellenére, hogy a Nobut ért rasszista megjegyzések később sem csitultak, amin valószínűleg a kormány gyűlöletkampánya sem segített, az én félelmem vele kapcsolatban (és a társaságában) átalakult büszkeséggé és sérthetetlenséggé. Büszke voltam arra, hogy valaki ott az oldalamon más, hogy mer finom és elegáns lenni, mert szelíden és sebezhetően is férfiasabb volt, mint sokan körülötte, és tudtam, hogy ebbe erőszakkal senki nem rondíthat bele.

Tennoji templom, Nippori, Tokió

Japánban is létezik a szexuális zaklatás jelensége – alattomosabb és ártalmatlanabb. Nem töltöttem itt még elég időt ahhoz, hogy komolyan vehető véleményt formáljak, de egy hét sem telt el Magyarországon anélkül, hogy valaki megjegyzést ne tett volna rám, itt viszont három hónap alatt most először jegyezte meg két munkás (és ezerszer elmentem már építkezések előtt), hogy gyönyörű vagyok. A bók és a zaklatás közti hajszálvékony határvonalat elég jól példázza ez az eset. Magyarországon még meg is nyugodtam volna, ha csak a „rongyosra basznám a segged” vagy a „mekkora a picsád” helyett csak gyönyörű vagyok, itt Japánban viszont még ez is feldühített. Megtanultam, hogy a bók nem relatív, és ideális körülmények között irreleváns idegen férfiaktól nem esik jól. 

Ami Japánban gondot okoz az a tömött vonatokon és lifteken történő fogdosás, amit ha jelentenek, nyomozás indul, és az első kérdés nem arra vonatkozik, hogy az adott nő milyen ruhát viselt, mert lényegtelen. Lényegtelen Magyarországon is, és itt is, itt már csak azért is, mert szinte minden dolgozó nő fekete kosztümöt hord. A szembesített zaklatók pedig megszégyenülnek és menekülnek. Például a síneken. Egy hónapja egy férfit kiráncigált egy nő a metróból, és számon kérte a zaklatásért, mire a férfi kitépte magát a nő kezei közül, és a peronra ugrott, ahol a beérkező vonat halálra gázolta. A vonatokon egymásnak préselődött tömegben zaklatni is könnyű, és félreérteni is, és a rágalmazástól a legtöbb japán férfi fél. Reggelente kifejezetten nőknek fenntartott kocsikkal közlekedik a vonat. Sokan egyébként nem szeretnek nők közelében állni, mert kiszámíthatatlan, hogy a hazajutni akaró tömeg lökésétől hol köt ki a táskád, vagy a kezed. Egyik alkalommal, mikor a reggeli csúcsban tartottam a Tsukiji halpiacra, a minduntalan távozni próbáló hátizsákomat szorítva az én öklöm egy férfi farpofái közé szorult. 

Magyarországon a zaklatásnak nincs hírértéke, Japánban pedig van, és ez számomra egyet jelent: hatósági szinten is felismerik problémaként, és beszélnek róla. És annak ellenére, hogy a zaklatás itt is szörnyű élmény, a fenyegetettség szintje teljesen más. Bár a magyarországi statisztikai adatok szerint konkrét szexuális erőszak szinte csak ismerősök és rokonok között történik, közhely, hogy statisztikáról a szexuális bűncselekmények kapcsán már csak azért sem lehet beszélni, mert az esetek nagy része kimondatlan marad. Nekem több olyan közeli barátom van, akit bántottak, vagy akár meg is erőszakoltak. Magyarországon mindig ott lappangott bennem a félelem, hogy bizonyos helyzetek egyszerűen elfajulhatnak, akkor is, ha én védekezem, meg akkor is, ha engem próbálnak védeni, mert egyre több az olyan ember, akinek már nincs mit veszítenie. 

Itt Japánban akkora a kontraszt, hogy nem tudok többé félni. És ez óriási dolog. Még ha továbbra sem egyszerű kijutni az ajtón.

Esküvő a Tsurugaoka Hachimangu szentélyben (Kamakura)