1. Ébredés

Nemrég Japánban ébredtem fel, és ez egészen összezavart. Már párszor megtörtént, hogy felébredtem, és egyáltalán nem értettem, hogy hol vagyok, kétszer a salgótarjáni buszon – itt néha azt is elfelejtettem, hogy hazafelé megyek, vagy odafelé. És most. Szóval néztem a falon azt a vékony narancssárga fénysávot, és ez megvilágította az agyam is, hogy ideiglenesen-végérvényesen és visszafordíthatatlanul úszom három tektonikus lemez fölött a Csendes-óceánban. És délután háromkor a jetlagtől tépázva ez a felismerés azért elég meglepő. Valószínűleg, ha akkor reggel felébresztenek, akkor nem tart még két hétig a jetlagem rapszodikus intenzitással, de hagytak aludni. 

Előző éjjel mikor még elviselhetetlenül lehengerlőnek éreztem a hirtelen légkörváltást, (mert 9 óra alatt Európa nem változik Japánná), megvártam, amíg mindenki elaludt, kitámasztottam a bejárati ajtót egy papuccsal, mert féltem, hogy ha bezáródik, nem jutok vissza, és elmentem a kifakult, tehenes pizsamámban sétálni. Akkor először és utoljára még kellemesen meleg is volt. Olyan ez a kiköltözés, mint a kokain, ha elég idegen vagy és elég fáradt, akkor pizsamában is tiéd az utca. De nem volt sokáig az enyém. Először csak egy furcsa, fojtott, ritmikus hörgésre lettem figyelmes, és a szélben eltartott egy darabig, amíg rájöttem, hogy valaki nyitott ablaknál horkol. De aztán végiggurult egy nejlonzacskó is mellettem az úton, nagyon lassan, a szél folyton hozzácsapta a falakhoz. Yokohamában sok a domb, a házakat sűrűn és támfallal körülvett, magas alapra építik, ezért a szélnek egészen más hangja van, a zacskók meg vékonyak és selymesek. A növényi struktúrák is mások, másképp susognak a levelek. Erről eszembe jutott, mikor Olaszországban, a lakhelyünk hátsó kertjében motozni kezdett egy vaddisznó, és hogy itt Japánban ott vannak mindenütt az éhes szellemek, és mint a nyúl iramodtam vissza a házba. Ez mind zsongani kezdett a fejemben, mihelyst rájöttem aznap reggel, hogy Japánban vagyok. Mikor később elmeséltem, hogy az utca éjszaka furcsán nyüzsgő, Nobu apukája még le is rajzolta nekem, hogy most van az ohigan, ezen a héten, még pár napig, az eltávozott lelkek visszatérnek közénk. 

Yokohama, Fujigaoka 1

Yokohama, Fujigaoka 2

Kokeshi baba

Nobuék házának környéke érdekes egyensúlya az este nyolc utáni fulladt csendnek, és a napközbeni repetitív zajnak, amit a katonai repülőgépek és helikopterek vágnak ebbe a kellemes kis kertvárosi békébe. Még sosem láttam kétpropelleres helikoptert, de harci személyszállító repülőt sem. Budapesten, a légi show-kon repültek ennyire alacsonyan az ittenihez hasonló bombázók. Azóta ha meghallom, hogy jönnek, teleobjektívvel rohanok a kertbe, hátha egyszer ki is lőnek. A tévéből észak-Korea folyik, a levegőből meg a kerozin. Emiatt a látványos, és rohadt hangos katonai aktivitás miatt egyébként úgy érzem, mintha körbevenne a világ, ami eddig távoli volt és absztrakt. Kíváncsi vagyok, hogy a reggeli helikopterzaj is olyan lesz-e majd, mint a szentendrei kutyaugatás, meg a pesti részegek: akkor hallom meg, ha valaki beszélni kezd róluk. Okinawán, Japán legdélebbi szigetén van az amerikai katonai bázisok 80 százaléka. Állítólag ott félőrültek az emberek az iszonyatos zajtól.

Yokohama, Fujigaoka 3

A második éjszakát végigszenvedtem, valószínűleg egy jókor félbehagyott antibiotikumnak, kétféle kínai gyomorerősítőnek, és egy erre küldött altatónak köszönhetően. Csatlakoztam ugyanis a nemzeti hobbihoz, ami állítólag itt a gyógyszerfogyasztás. Ennek eredményeként másnap már fél Japán tudta, hogy problémáim vannak, és ugyanabban a helyi dm-ben, amiben tavaly tátott szájjal néztem a csillogós szemhéjpúdereket, most kínzottan hallgattam a gyógyszertanácsadót, aki gázokról, meg hányásról beszélt. Azóta Nobu anyukája minden ínyencségnél megkérdezi, hogy kikészíti-e a gyomrom, és én tudom, hogy kikészíti, de a visszafoghatatlan zabálók és esélytelenek nyugalmával tömöm őket tovább magamba.

mint például ezt a sakura mochit

  Azt nem tudom, hogy ha valaki úgy költözik Japánba, hogy se nyelvtudása, se rokona, se mentora, se nagyon jó japán barátja nincs (ez az ember valószínűleg nem költözik Japánba) az hogy veri keresztül magát a helyi bürokrácián. Ez mondjuk nagyjából minden országra áll. Feleségként viszont (mint remélem minden tisztességes patriarchális társadalomban) a vízumomat úgy intézte el Nobu családja, hogy egy aláírásra sem volt szükség a részemről. Már a reptéren egy határozott, valószínűleg indonéz nő vállon ragadott, és odatuszkolt egy pulthoz, ahol öt perc alatt kiállították a tartózkodási engedélyem. Mit nekem egész napos budafoki piknik. Sosem láttak, de biztosításom, és még nyugdíjam is van. Egyedül a bank volt problémás, de az nagyon.

Ahhoz, hogy bármiféle banki ügyletet lebonyolíthass, itt személyi pecsétre van szükség. Ezen a pecséten a neved szerepel, de latin betűkkel se nem férne oda, se nem fogadják el, tehát vagy a jövevényszavak átírására használt katakanával iratod le, mondjuk a keresztneved, vagy kitalálsz a neved szótagjai alapján egy kanji-kombinációt. Az én nevem karmen, ami japán-kompatibilis szótagolva ka-ru-men. Ennek rengeteg kanjimegfelelője van. Az egyik változat a  軽麺, ami annyit tesz, hogy könnyű tészta, vagy buta tészta, ahogy tetszik. Azonnal beleszerettem. Nobu egész családja viszont egyhangúan a 花瑠 rubin virágot preferálta. A rubin virág szofisztikált, költői és elegáns, amíg a hülye tészta egy bugris neve, nem fog röhögni senki, csak egy műveletlen munkásgyerek leszek. Egyszer azt hallottam, hogy itt Japánban a klasszikus műveltség és társadalmi hovatartozás szimbiózisban léteznek, ahogy a tésztaleves és a munkásosztály is, én meg ahelyett, hogy az osztálykülönbségeket ütve társadalmi felelősséget vállaltam volna, Rubinvirágszál lettem.

a szofisztikált pecsétem

Japán nagyjából egyeduralkodó bankjának (Mitsubishi) se angol weboldala nincs, se angolul beszélő alkalmazottja nem volt, mikor engem odavert a kötelesség. A tökéletesen japán adatlapjaikat személyesen kellett kitöltenem, néhol kanjival, azt sem hagyták, hogy valaki az orrom előtt segítsen. Vagy egy órát ültünk az egyébként ellenállhatatlanul kedves banki alkalmazott előtt Nobu anyukájával, és mindhárman tökéletesen elbeszéltünk egymás mellett. Az arisztokratikus és finom pecsétemet viszont megdicsérték. Sovány vigasz a tésztáért. Később megtudtam, hogy bankkártyám az nincs, pénzt levenni nem tudok, interneten sem vásárolhatok, ellenben van egy retro bankkönyvem, amit bármikor bevihetek a bankba, és adnak érte a pénzemből. Úgyhogy egy másik nap ismét végigizzadtam az egész kérdőívet, csináltattam (Nobu) egy bankkártyát, és még egy fogkrémet is kaptam érte ajándékba! Állítólag néha szójaszószt is adnak, szóval legközelebb nyitok egy társkártyát. 

És állítólag még jó fogkrém is!

 ... 

Egyáltalán nem idegen ez a Japán. Mégis még olyan, mintha nem a saját életemet élném itt. A tömeg csendje, a mozgólépcsők lassúsága, a tömötten is álmatag metró, és a szokatlanul sok jelzőhang közepesen mély frekvenciája miatt az élet itt nem zajlik, hanem áramlik. Most, hogy az időm itt nem tíz napra limitált, érzékelem a mást, de alig csodálkozom rá. Minden kicsit természetes, nem nyitom tágra a szemem már, hogy valamennyi szögletet és villanyvezetéket az eszembe véssek. Ellenben vannak még spontán katarzisaim. Ilyenkor pár másodpercre rádöbbenek, hogy valóra vált egy álmom, Japán szédületesen illatos, gyönyörű és az idegenségében csak izgalmas. Olyan elemi erejűek ezek a pillanatok, hogy úgy érzem rám omlott a világ, és hangosan felbőgnék, ha nem lennék kint az utcán. De így csak marad a néhány soványra erőlködött könnycsepp, amit a szélre, meg a pollenmérges levegőre fogok.

 ...

Viszont, mikor hazajöttem Magyarországra a Japán kirándulásokból sokáig csak Japánnal álmodtam. Most csak Magyarországgal álmodom, meg azokkal, akik valahol máshol maradtak. 

Yokohama, Minato Mirai 1

Tokió, Machida

Kawasaki, Mizonokuchi

Yokohama, Kínai negyed 1

Yokohama, Kínai negyed 2

Minato Mirai 2

Kimonós nők teaceremónia után Tokióban, a Yasukuni jinjában

Yasukuni jinja

Minato Mirai 3